Most éppen Alex Soros és Ursula von der Leyen tekint ránk vissza az utcákon valami olyasmi felirattal, hogy ne táncoljunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Esetleg ne fütyüljünk úgy, ahogy ők táncolnak – erre most nem emlékszem egészen pontosan, de majdnem mindegy is. A lényeg, hogy fúj-fúj, le vele!
„Én vagyok az utca hírmondója!” – kiáltotta világgá Lópici Gáspár plakátragasztó. Ő még joggal lehetett elégedett a munkájával. Mai utódai valószínűleg szemlesütve ragasztják föl a poszterek egy részét a hirdetőtáblákra.
Az utca hírmondója ugyanis hazudik, ahogy a köztévének csúfolt fideszes propagandaműsorok, a „Mészáros Lőrincnek” fialó megyei lapok, a hetilapok, az elrabolt online újságok és a gazul kiigényelt frekvenciákon szóló rádiók jelentős része is: hazudik, besároz, tönkretesz. Oroszbarát és Európa-ellenes. Primitív. A plakát ráadásul valóban nem egy túl bonyolult közlések átadására való műfaj. Pár gyors villanás, miközben elsétálsz előtte, vagy a buszmegállóban a melletted álló képébe fújod a füstöt.
Most éppen Alex Soros és Ursula von der Leyen tekint ránk vissza az utcákon valami olyasmi felirattal, hogy ne táncoljunk úgy, ahogy ők fütyülnek. Esetleg ne fütyüljünk úgy, ahogy ők táncolnak – erre most nem emlékszem egészen pontosan, de majdnem mindegy is. A lényeg, hogy fúj-fúj, le vele!
Alex Soros megörökölte a plakátszereplést, édesapja helyét vette át, aki elleni plakátozás sokak számára a lelket simogató antiszemitizmus első szép lépése volt. Von der Leyen, a hétgyermekes édesanya, CDU-CSU, tehát keresztény-konzervatív – ha ez még jelent valamit itt – politikus. Az Amerikai Népszava összeszedte azokat a fotókat, amelyeken a kis magyar vezető kezet csókol, vagy éppen mély meghajlással üdvözli az Európai Bizottság elnökét. De a harc áldozatokat követel. A Néppártból kiebrudalt Fidesz ma már a szélsőjobb internacionálén dolgozik, amiben a brüsszelezés (és helyenként az antiszemitizmus is) lehet a kevés kötőanyag egyike.
Persze, hogy a plakát fogyasztói közül hányan tudjuk, ki is ez a bonyolult nevű hölgy, az nagy talány. Az átlagos fideszes kedvéért kérem odaírni, hogy ő a „Brüsszel” ám.
„Brüsszel”, ami persze nekünk a demokráciát, a szabadságot, a tisztes oktatást, az elérhető egészségügyet, a korrupciómentes világot vagy legalábbis annak vágyát jelenti. A plakátragasztóknak azt, hogy azért mégsem lehet teljesen putyinista diktatúrát csinálni itt. Bár, mint a régi viccben, az igény már meglenne rá.
Ez a plakát csak annyit jelent, hogy mi a Brüsszelből érkezett pénzek mind nagyobb részét tesszük zsebre. Hopp, egy elsőbbségi részvény, nahát egy magántőkealap, egy közérdekű alapítvány, egy offshore cég, vaskos állami vagy EU-s támogatás, letelepedési kötvény, informatikai találmány khhm, csinos kastély, Balaton-part, hazavitt Andrássy út, luxusjacht, támogatás. Eddig mindez azért olyan nagyon azt a „Brüsszelt” nem zavarta. De mégiscsak tudják, hol a helyük. Odacsinálunk az ajtajuk elé és bekopogunk WC-papírért, majd a falra kenjük az egészet.
Megjegyzem, a plakátkampányon, amelyet közpénzből – te és te és te is ott hátul – fizetünk, na ki nyer? Ki visz ebből is haza pár tíz- vagy százmilliókat?
A becsületes megfejtők között zsebben hordható, rugóra járó Állami Számvevőszékeket sorsolunk ki.
Dési János jegyzete a 2023. november 20-i Esti gyorsban hangzott el.
