A különféle régi és új fasizmusok nem csak attól működnek, hogy egy nagyon gonosz ember kitalál valami bűnös dolgot és akkor itt a pokol. Hanem normális, mondhatni átlagemberek egész sokasága kell, akik a maguk területén végrehajtják azt a pici kis bűnt, ami rájuk jut.
Néha nem is olyan pici, és ki lehet karmolni 600 milliárdot érte a közösből. Máskor csak gyűlölködő plakátokat kell rajzolni, nyomtatni, ragasztani, esetleg mesterséges intelligenciával trágár hazugságot generálni – a minimálbérnél talán jobb árfolyamon.
2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön agyonlőttek egy fiatal férfit és a fiát – csak azért, mert cigányok voltak. Ez már a következő fokozat.
Utána azt írtam, hogy ez fordulópont lesz. Miközben párt szerveződik arra, hogy a cigányok ellen uszítson, és így jusson be a parlamentbe. Amikor csak pár nap telt el azóta, hogy a miskolci rendőrkapitány is cigánybűnözésről beszélt, mire kirúgja a szocialista minisztere, majd pár perc múlva visszaveszi, mert a Jobbiktól az MSZP-ig terjedő nagykoalíció szerveződik a védelmében. De az emberek rokonszenve az ártatlanul, csak cigányságukért meggyilkolt honfitársaik felé fordul – véltem. Tízezreket vizionáltam Csorba Róbert és fia temetésére. Ezren, ha voltunk. A gyászbeszédet, mindannyiunk nevében Iványi Gábor mondta, szívhez szólóan, bölcsen, ahogy szokta.
„Érezzük-e a felelősségünket a gyűlöletbeszédben, aminek nincs vége, van-e bocsánat szociális bűneinkre, arra, hogy a kisemmizett, kitaszított embereket akarjuk felelőssé tenni saját bűneinkért?” A lelkész imájában bocsánatért kért azok nevében, akik a lelkük mélyén gyűlöletet éreznek a cigánysággal szemben, az oktatási szegregációért, a gonosz szóért, a bántásért, ami a cigányság ellen irányul.
Rá is támadtak azon nyomban.
Mindez nemcsak az évforduló kapcsán jut eszembe újra. Hiszen ez is az újfasizmus. Az Iványi történet idézi fel bennem újra.
A kísérlet Iványi Gábor tönkretételére nyilvánvalóan a politikai bosszú része. Nem véletlen, hogy egy ilyen ember életét kell megkeseríteni, munkáját, amelyet a szegények és az elesettek érdekében végez, ellehetetleníteni. A szegények nyilvánvaló ellenségei ennek a hatalomnak. Még akkor is, ha viszonylag nagy számban szavazataikkal segítik fenntartani ezt a rendszert. (lásd Stockholm-szindróma).
Iványi az ellenség, mert nem áll be a sorba. A jó keresztény egyházak hatalmas pénzeket kapnak, és részt vehetnek a szegények elnyomásának fenntartásában a „szeretetteljes szegregációnak” nevezett apartheidban. De Iványi nem ilyen.
Az Iványi elleni pofátlan eljárásokhoz az is kell hogy valaki a saját helyén szó nélkül teljesíti a főgonosz, a feljebbvaló gonosz nyilvánvalóan gonosz utasítását. Tudjuk a magyarázatot, és most nemcsak arról beszélek, hogy esetleg egyet is ért vele, esetleg nem érdekli, vagy csak be kell fizetnie a csekkjeit. Valamint neki is van családja és a többi nem lebecsülendő érvek. Ó igen.
Miért tesz ez a hatalom ekkora energiákat Iványi üldözésébe? Mit számít egy Iványi?
Mindent. Hiszen Iványi, talán akaratlanul is, erkölcsi mércévé vált. Ő a nem-fasizmus. Olyan ember, aki el tudja dönteni, mi a jó és mi a rossz. És ezzel mintát ad. Hogy nem lehet úgy élni, hogy a leggonoszabb parancsot is teljesíted, hanem mérlegelsz, döntesz. Ha Iványit felmorzsolják, akkor aztán ki marad, aki ellent tud állni a gonosznak. Ráadásul Iványi valóban keresztény, talán nem véletlen, hogy a harminc ezüstpénzen osztozkodó egyházi vezetők – a zsidó felekezet főrabbijainak kivételével – nem nagyon tülekedtek szolidaritásukat kimutatni vele.
Az Orbán-rezsimnek Iványi az ellensége. Iványinak nem a Fidesz, hanem a bennünk élő gonosz.
Megjegyzem, jön a tavasz megállíthatatlanul.
Dési János jegyzete az Esti gyors 2026. február 23-ai adásában hangzott el.
