A kárpátaljai kémbotrány egyik fontos kérdése, hogy mi értelme volt az egésznek. Ahogy elnézem, az elemzők két okot vetnek fel. Ez a kettő egymást nem is zárja ki, de van, aki inkább az egyik, van, aki a másikat tartja erősebbnek.
Az egyik szerint az oroszoknak kémkedett Magyarország. Lehetséges. Elég csak az állami tévére, vagy a kormányszolga sajtóra rápillantani, amiből ömlik a Putyin-barát, ukránellenes alpári propaganda. Orbán emberei kihívó, kérkedő pimaszsággal ugrálnak Moszkvában, ehhez képest egy kis kémkedés már bagatell. Mégis, szerintem az oroszoknak elég jól kiépített bázisaik lehetnek Ukrajnában, a történelmi és nyelvi kapcsolatok okán is, nem biztos, hogy a még oly sikeres magyar kémszolgálatokra fanyalodnának.
(Bár egy kis szívesség a Дружба [druzsba – barátság] oltárán lehet, hogy néha jót tesz.)
A másik, bizony az, hogy valahogyan mégis csak Kárpátaljára fáj Orbán foga. Ami teljes képtelenség, nincs az a meggyengült ukrán hadsereg, amelyik ne lenne sokkal, de sokkal erősebb mindig is, mint a magyar, ráadásul Kárpátalján már alig élnek magyarok, ők is főleg idősek, kis településeken – a munkaképes magyarok többsége eljött, Kelet-Ukrajnából pedig ezerszám érkeztek ide a menekültek, tovább csökkentve a minimális magyar arányt.
Nincs infrastruktúra, erős ipar, út, a vasút is más nyomtávú. Van szegénység és egy érezhető ellenszenv a magyarok iránt. Amiben komoly munka volt. Nem beszélve arról, hogy egy efféle próbálkozás nem erősítené a román, szlovák, szerb kapcsolatokat sem Orbánnal, akármilyen szélsőjobbos, fasisztoid szövetségbe szédültek. Még békefenntartónak maszkírozva sem.
Mégis, csak annak jelzésére, hogy ez a második verzió sem lehet teljesen elvethető pár kiragadott példa:
Pár évvel ezelőtt egy október 23-i ünnepségre kárpátaljai gyerekeket hoztak Budapestre, hogy legyen közönség a kormánypárti ünnepségeken. A fiataloknak egy kormánypárti propagandista „történész” arról okoskodott, hogy Hruscsov visszaadta volna Magyarországnak Kárpátalját vagy annak egy részét, csakhogy annak a komcsinak nem kellett. Nem az állítás valóságtartalma érdekes – mert ha van neki, csak az derül ki, hogy Kádárnak több volt a realitásérzéke – hanem az, hogy egy szigorúan felügyelt kormányzati eseményen efféle elhangozhatott.
A másik apróság. 2018. október 23-án az állami ünnepségen, Orbán Viktor jelenlétében és sűrű bólogatásai közt egy kárpátaljai magyar politikus beszélt, aki szerint a helyi magyarok megfélemlítésével, üldözésével, kollektív jogainak elvételével Ukrajna felmondta az 1992-i, még az Antall-kormány alatt, de a kormánypárti képviselők jórészének tiltakozása mellett, az ellenzék támogatásával elfogadott ukrán–magyar alapszerződést. Aminek a lényege a magyar–ukrán határ tiszteletben tartása, s a Kárpátaljáról való magyar lemondás deklarálása volt.
Ahogy lehet, annak sem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, hogy például 2018 nyarán az Antall-kormány hadügyi államtitkára egy fideszes lapban azt vettette fel, hogy lehetséges lenne ám a határmódosítás, csak egy nagyhatalmat kell támogatónak ehhez megnyerni.
Orbán Viktor miniszterelnök, Sátoraljaújhely, 2020. június 6.: „Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez a törvény. Van, aki megértette, és van, aki nem. Akik még nem, jobban tennék, ha sietnének, mert fogytán az idejük…Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot.”
És akkor most ne beszéljünk arról a hirtelen megszaporodott és néha milliós nézettségű internetes bejegyzésről, amely Kárpátalja elfoglalására buzdít, orosz kavarás vagy sem – nem tudom. De egyik-másikat magyar hivatalosságok is lelkesen követik.
S a többi néma csönd.