A Fidesz 2010-es hatalomra jutása után a diktatórikus rendszer újbóli kiépülésével drámaiak a változások s egész újságíró nemzedékek nőnek bele a direkt hazugságok gyártásába a kormánypárti médiában dolgozva, amely ellen nincs nyoma, hogy tenni próbálnának.
A száz- és százmilliárdokból kitartott propagandamédiával kapcsolatban felvetnék még egy-két szempontot. Ugyanis ezeket az alkotásokat, amelyekben feltűnően hazug és nyilvánvalóan primitív módon beszélnek a világról emberek, sokszor egyetemet végzett, nyelveket beszélő népek hozzák létre. Úgynevezett újságíróknak látszó nem újságírók. Vajon miért?
Persze gondolhatják azt, hogy a hazának az a jó, ha egyházi áldással néhány gázszerelő és vő ellopja. Hihetik azt, hogy nincs szebb mint egy diktatúra, akár orosz, akár kínai kivitelben. Ahol egy tévedhetetlen vezető évtizedekre meghatározhatja egy ország életét. Vélhetik azt, hogy teljesen rendben van, ha az úgynevezett tankerület, már a szó maga is hideglelést okoz, kell hogy döntsön mindenről, ahogy olvasom, még arról is hogy a gyerekek mire költheti a papírgyűjtésből szerzett aprópénzt.
Igen, lehet ilyeneket írni, ennél még vadabbakat is szoktak időnként egyesek. De itt nem arról van szó, hogy mást látnak jónak, hasznosnak, elfogadhatónak. Hogy a felvilágosodás óta kialakult alapvető emberi értékekre tesznek, hogy fitymálón beszélnek a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről. Hogy egy haldoklónak felróják, hogy meg akarja rövidíteni az elkerülhetetlen és szörnyű szenvedését. Bunkónak is lehet lenni, érzéketlennek is lehet lenni, sok mindennek.
Ámde itt a tudatos és szándékos hazugság esete forog fent. Klasszikus példánál maradjunk, amikor 2011-ben az Operaház előtti hatalmas tüntetésről a tudósító az üres utcák mutatja, hogy nincs itt kérem senki, miközben az utca másik oldalán lépni sem lehet a tömegtől, az nem más gondolkodású hanem hazug. És ez még csak a kezdet volt, azóta is szántszándékkal és tudatosan hazudnak. Legalább pénzért teszik. A tárgyaláson meg nyilván azt mondják majd, hogy parancsra tettem, hát édes istenem. Tévedni, félreérteni dolgokat, rosszul értelmezni velejárója az újságírói munkának is. Tudatosan hazudni – ráadásul egy diktatúra langymeleg érdekében, aljasság.
Szokás ezt a tevékenységet propagandának mondani, de szerintem a marketing és a propaganda sem feltétlenül a hazugsággal egyenértékű. Tudom, Lenin valahogy úgy fogalmazott, hogy az újságírók kollektív agitátorok és propagandisták. De hát ő is egy diktatúra, a proletárdiktatúrának nevezett rendszer működését írta le. Az idézett helyen viszont az nem szerepel, hogy feltétlenül hazudni kell, még ha kétségtelen hogy a hazugság minden diktatúra sajtójának velejárója.
A rendszerváltás előtti pillanatban, 1988-ban, az újságírás a nyolcadik legmegbecsültebb foglalkozásnak számított, ám 2016-ra a 75. helyre zuhant, s minden valószínűség szerint – s nem is érdemtelenül – mára már még mélyebbre jutott. Amíg 1988-ban elképzelhető volt, hogy az újságírók valamiféle „társadalmi jóért” lépnek föl, fontos a szerepük a hatalmi viszonyok megfelelő alakításában, a hatalom ellenőrzésében, az igazság közzétételében, addig aki ma effélét képzel el a „médiamunkásnak” csúfolt kormánypárti médiában foglalkoztatottak seregéről, az nem ismeri a magyarországi viszonyokat.
A Fidesz 2010-es hatalomra jutása után a diktatórikus rendszer újbóli kiépülésével drámaiak a változások s egész újságíró nemzedékek nőnek bele a direkt hazugságok gyártásába a kormánypárti médiában dolgozva, amely ellen nincs nyoma, hogy tenni próbálnának. Részben persze ez talán a foltokban megmaradt szabadság miatt van. Hiszen, akinek ezt nem veszi be a gyomra – és kevésbé törődik az egzisztenciális érdekeivel – az talán talál még valami helyet a maradék független sajtóban. Mondhatni, ajánlom magunkat, Klubrádió.
Dési János jegyzete az Esti gyors 2024. október 7-i adásában hangzott el.
