Nem mondom, hogy azért rúgja fel egy karateedző a rábízott gyermeket, mert a belügyminiszter vezeti az oktatás ügyét – de valamiféle összefüggés, metaforikus változat mégiscsak felsejlik. Hiszen a rendszer arra épül, hogy az erősebb felrúgja a gyengébbet, szakszerűen, kíméletlenül.
Egy tornatanár jellegű, ránézésre 90 kilogramm élősúlyú „ismeretlen elkövető” – ahogy a rendőrség fogalmaz – egyetlen, jól irányzott rúgással földre terített egy kb. 25 kilós kisfiút, akit előtte arrébb rángatott a többiektől. Mert emberség is van a világon és nyilván nem akarta, hogy az alsósok dominóként dőljenek egymásra. A rúgás igazi mestermunka volt, mégiscsak egy szakképzett, feketeöves, három danos karateedző műve. A hozzáértők azóta már elemezték a rúgás típusát, amely a karate harcban létező technika, amikor a tartó lábat támadják. Más kérdés, hogy ott hasonló súlyú, képzettségű emberek önkéntes alapon mérik össze az erejüket. S bár túl sok karate mérkőzést nem láttam, emlékeim szerint, a küzdelem után a győztes felsegíti a földre kerültet, kezet fognak, talán még meg is ölelik egymást.
Nem így a mi tornatanárunk, aki az elterült gyereket otthagyja, jó, hogy bele nem rúg, le nem köpi, megy vissza a többiekhez, nyár van, sok a dolog, lehet, hogy még valakinek gyorsan le kell rúgnia a veséjét vagy a fejét. Az áldozat szülei amúgy a hírek szerint 35 ezer forintot fizettek a nyári táborért, benne a kalandparkkal. A kisfiú állítólag azzal dühítette fel a tanár bácsit, hogy nem akart valamire felmászni, vagy leugrani, vagy valami ilyesmi. Pedig ha egyszer azt mondjuk, hogy kuss, ugrasz és közben élvezed, akkor kuss, ugrasz és élvezed – semmi egyénieskedés, meg kifogás, meg afféle megjegyzés, hogy te félrehúzódva inkább olvasgatnál az árnyékban valamit. Vagy temperával papírra festenéd a fák képét.
Kétségtelen, aki eltöltött már egy nyári tábornyi időt, az tudja, hogy a kölkök néha idegesítőek tudnak lenni. Meleg is van, a fröccs is langyosodik, ugorj bameg. Mégis, általában nem rúgják fel a nevelők a gyerekeket. Persze a többségük nem is tudná ilyen begyakorolt, hidegvérűen kimért mozdulatokkal leteríteni áldozatát, majd otthagyni. Se lába, s technikája, se lelke nincs az ilyesmihez. Ráadásul, ha valakitől, egy tapasztalt karatéstől elvárjuk, hogy higgadt legyen, már-már hidegvérű, soha ne éljen vissza a sportban megszerzett képességeivel és a tatamin kívül legfeljebb akkor támadjon, ha egy elszabadult barom a reá bízott gyerekekre próbálna támadni – hipotetikus változat.
Az ilyen típusú erőszakról nekem is akadnak emlékeim, bár engem sosem rúgtak föl azokban a hanyatló kádári időkben. Egy darabig reméltük, hogy a hatalmi viszonyok változásával az iskola sem az erő uralmát jelenti majd a legyőzendő, legyőzhető ellenfél, a tanulók felett.
Ma viszont újra teljes az uralmi viszony. Nem mondom, hogy azért rúgja fel egy karateedző a rábízott gyermeket, mert a belügyminiszter vezeti az oktatás ügyét – de valamiféle összefüggés – metaforikus változat – mégiscsak felsejlik. Hiszen a rendszer arra épül, hogy az erősebb felrúgja a gyengébbet, szakszerűen, kíméletlenül. Szeretnél fizetést, tanárkám, amiből meg tudsz élni, normális munkakörülményeket? Hopp, már fel is vagy rúgva – méghozzá kollegáid orra előtt, akiknek a felvételek tanúsága szerint a szeme se nagyon rebben. Tiltakoztak tanárok az iskoládban, és te nem verted le a lázadást, hopp, igazgatócskám, fel is vagy rúgva a kék égig, hogy akkorát puffanj, hogy minden iskolaigazgató meghallja. Pedagógustársadalom, arra gondoltál, hogy választhatnál te tankönyvet, tanmenetet, diákhoz illő oktatást, már meg is céloztuk a terhet tartó lábadat, hogy orral szántsd végig a tankerületet.
Nem, mindezt nyilván nem gondolta végig ez az ember. De ha érezné, hogy ő számít, hogy a gondolatai, a tettei fontosak a következő generáció nevelése szempontjából, hogy azok tagjai mégiscsak vele egyenrangú emberek, akiknek akaratuk van – és így tovább, akkor talán odamegy a kisfiúhoz, megkérdi, mit olvas, felveti, hogy a második kötet még izgalmasabb lesz a varázslóiskolában, ja és esetleg nincs kedved ezt az ugrálást kipróbálni, olyan lesz, mintha kviddicseznél – akkor ebben az országban demokrácia lenne. Veszélyes.
Dési János jegyzete a Hetes Stúdió 2024. július 20-i adásában hangzott el.
