Valahol a hatvanas években járunk, begyűrűzik Nyugatról a beatzene, a hosszú haj meg a hippi-mozgalom néhány eleme. Természetesen a fiatalság a vevő ezekre a forradalmian lázongó újdonságokra, az idősebbek a hanyatlás és a dekadencia jelének tekintik. Ebben a nemzedéki szembenállásban és a konszolidáció sikerén felbuzdulva mondja Kádár az országgyűlésben a frenetikus hatást kiváltó mondatát. Ha egy ilyen fiatalember belenéz az Erzsébet hídról a Dunába, akkor Paksig kipusztulnak a halak. (Jegyzőkönyvben: derültség a padsorokban.)
Ugrunk egyet. A rendszerváltás után vagyunk, Antall József miniszterelnök mondja hosszú elemző beszédét a kialakult helyzetről. A gyakorlatlan kormány bukdácsol a megörökölt akadályok között, a demokratikus ellenzék ahol tud keresztbe tesz, és a sajtó meg a média is inkább kritikus, mint támogató. S akkor az hagyja el Antall József száját, hogy este meg a televízióban egy búsképű Mikiegér mondja el, hogy mennyire szörnyű nálunk a helyzet. (Országgyűlési tudósítások: derültség a padsorokban.)
A két eset között az a kapcsolat, hogy saját közönség, a kormánytöbbség előtt hangzik el, és percekig tartó röhögéshullám követi. Humorista nem ér el ekkora sikert egyetlen poénnal, sőt követi az eseményt, a kimondást egy hosszas idézős szakasz, amikor boldog, boldogtalan ezt ismétli. A hatás elemzésében elengedhetetlen a saját közönség, a mamelukok őszinteséggel spékelt felszabadultsága, hogy a főnök most aztán odavágott, megmutatta nekik. A poén eredetisége nem vizsgálható, ezen a szinten egész csapatok dolgoznak a vezér szövegein.
Orbán Viktortól tucatszám tudnánk idézni olyan mondatokat, amelyek után derült a ház kormánytöbbsége. És ünnepli is a közönsége, idézik utána ideig-óráig, de valamiért hiányzik belőlük a humor. Van kacagás, önfeledt vidámság, de inkább egy keserű íz marad utána. Ez a győztes diadaléneke.