„Jobb és bal felől egyre fogyó és újra növekvő könyvhalmok között” – írja Kosáry Domokos arról, hogyan is dolgozott a könyvén. Ez az alkotó értelmiségi egyik legszebb körülírása. Mert mit művel az ilyen? Reggel az íróasztalához ül, este leesik a székről, mint egyik barátom, volt tanárom mondta. Közben azonban mindent még egyszer megnéz, ellenőriz, s ahogy egyre tovább és tovább fűzi a gondolatait, mind több ellenőrizni valója akad.
Széchenyi Döblingben – ez a címe Kosáry szép könyvének. A Lánchíd grófjáról persze rengeteget írtak, de így dolgozik az is, aki a kilincs irodalmát vizsgálja. A kultúra az a hely, ahol minden mindennel összefügg, s a különféle összefüggések felnyitása az egyik legszebb és legnehezebb feladat.
Mert azt hisszük, mindent tudunk Széchenyiről vagy Hervay Gizelláról vagy Bálint Tiborról. Aztán nekilátunk egy tanulmánynak, ahol nem lehet a levegőbe beszélni, minden mozdulatot lábjegyzetelni kell, oldalszámmal vagy honlap-hivatkozással ellátni. Még Mikszáth is, aki pedig nem volt irodalomtörténész, telehintette ilyenekkel a Jókairól szóló könyvét, bár honlapokat még nem idézhetett. Még Laborfalvi Róza bevásárlási listáját is megnézte a szentem.
Azt is mutatja a Kosáry esete, hogy mennyi minden tartozik a „Széchenyi Döblingben” címke alá. Ez egy többszáz oldalas kötet, holott a gróf „csak” öngyilkos lett Bécs mellett. Kosáry azonban jóval korábban kezdi, Kossuthot, Eötvöst, Keményt és angol utazókat emleget és írásaikat elemzi, nem beszélve Széchenyinek magának a könyveiről és cikkeiről. Ezen kívül: mit írtak magáról az öngyilkosságról, hiszen már Kosáry is száz évvel Széchenyi után élt, és Döbling mindig sokakat foglalkoztatott, akárcsak maga a gróf.
De hát éppen erről van szó! Semmit nem lehet elválasztani semmitől. A kutató egyik leglidércesebb tapasztalata, hogy minden mindennel összefügg, a hivatkozások kíváncsiságot, a kíváncsiság kielégítése újabb hivatkozásokat szül, és ha egészen tisztességesek akarunk lenni, akkor soha nem hagyjuk abba a munkát. Mint ahogy nem is hagyjuk: a tudományos pálya vagy egyszerűen a szellemi higiénia követelésére megállunk ugyan, ám a gép az agyban zörög tovább, kattogva-zúgva nagyban.
Az agy az egyik legrettenetesebb szerv. Még szervnek is szégyellem nevezni, mert annyira más, mint az egész test, amely többnyire békén hagyja az embert: a szív is nyugodtabban dobog időnként. Az agy soha. Ami megérinti, az már kettesbe, hármasba, négyesbe, ötösbe kapcsolja – és minden megérinti. Az nem agy, amit csak akkor veszünk elő, ha kedvünk tartja, mint a zsebórát.
Éppen ezért ez a „kutató” sem jó kifejezés, meg az „értelmiségi” is csak azért, hogy megmagyarázzunk valamit. Emberek vagyunk, akiknek agya van. Ez nem mindenkin látszik, de attól még így van. Az agy pedig, ez a holdkóros, szivacs jellegű valami, ez az örökmozgó borzalom, amely ugyanakkor annyi boldogságot tud szerezni tulajdonosának, nem nyugszik egykönnyen. Összeesküvés-elméletekkel, ideológiákkal, hitekkel próbálja nyugtatgatni magát, de minden hiába. Az agy, sokkal inkább, mint egy másik, alacsonyabban fekvő szerv, melyről annyi huncutságot mondanak és nem is érdemtelenül, örök nyugtalanságban izzik.
Megjelent a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. február 10-én.
