A gyűlölet jó. Aki gyűlöl, annak mindig igaza van, és a gyűlölet bármikor és bárkire kiterjeszthető. A gyűlöletnek pompás hagyománya van, és csodálatos felvevő ereje. Meg nagyszerű terei: soha nem az hibás, aki otthon érzi magát, aki pedig nincs otthon, az bármiért megvádolható.

A források is mindig elérhetők. A legelterjedtebb persze a félelem és az elégedetlenség. Ha tüntetni kezdünk a járványért, előbb-utóbb zsidózásban, cigányozásban, magyarozásban törünk ki. A megoldás egyszerűnek tűnik.

A romániai magyarok egy része számára a románok jelentik a fő ellenséget. Ha a Trianonnal jelképezett problémacsomag elpárologna, minden rendben volna a világban, és tudnivaló, hogy ezt a problémacsomagot kinek köszönhetjük.

Most Puczi Béláról neveznek el közteret Budapesten, és sokan joggal örülünk. De vajon hányan gondoljuk végig, hogy ez a megértés kötelességét is rója ránk? Hogy azok a romák, akik 1990-ben segítettek a magyarságok, ezek a romák, akik ma is a polgártársaink? Hogy Puczi Béla nem kivétel volt, hanem egy roma férfi, aki bizonyára büszkén emlegette ezt.

A gyűlölködő közösség könnyen irányítható. Biztosan tudja, hogy az ellenség a migráns, Soros, a muzulmán, a zsidó, a magyar, a román, a kizsákmányolók, Bill Gates. Nem kell neki árnyalt mondatokat mondani, mert nem vágyik árnyalt mondatokra. „Az igazságra” vágyik, illetve nem vágyik, hiszen birtokolja.

Aki gyűlöl, az nem beszélget, hanem vicsorog. Nem hallgatja meg a másik álláspontot, mert biztos benne, hogy az hamis. A gyűlölet szellemi süketség.

Milyen könnyű azt mondani, „mi” valamilyenek vagyunk, és akik különböznek tőlünk, azok a világ pusztulását hozzák el. A dolgok tisztán látszanak, a határok világosak, véleményünk egyértelmű.

Mindenkinek könnyebb lenne. A feladat éppen az, hogy neveljük magunkat, hogy ne fröcsögjünk, mihelyt nem értünk valamit, hogy legyünk túl az indulatainkon, kezeljük őket, próbáljuk megérteni a mozgatórugóikat. Mindenki káromkodott már valaki miatt, és azt az illetőt a hozzá hasonlókkal együtt átkozta el. A baj nem az, hogy emberek vagyunk, hanem hogy nem vesszük észre magunkat, és nem törekszünk az emberség magasabb tájai felé.

Persze olykor a törekvés is könnyű. Cristina Modreanu színházi ember posztolta, egyszerű dolog Maia Morgensternnel szolidárisnak lenni – de mi van, ha a kirekesztett nem világhírű? A kirekesztés minden esetben embertelen.

A gyűlölet nem folyamatban él, hanem pillanatban. Bármennyire drámainak tűnik, teljesen drámaiatlan, mert nem változik. A szeretet szembesül önnön határaival, a gyűlölet soha, mindig vannak tartalékai és áldozatai. Fancsali képpel hallgat, amíg muszáj hallgatnia, aztán megint eltorzul az arca.

Én azt hiszem, oka nyilván lehet, munkanélküliség, elkeseredés, kilátástalanság, bezártság, félelem – mentsége azonban nincs. Egy idő után mindenkinek be kellene látnia, hogy a megoldás nem abban van, mint ahogy az alkoholizmus sem megoldás, hanem betegség. A gyógyulás is akkor kezdődik, amikor a szenvedélybetegségek esetében: a belátással. De mint a szenvedélybetegeket, a gyűlölködőt is nehéz belátásra bírni, egyáltalán elhitetni vele, hogy csak ő nyerne vele.

Aki gyűlöl, az egyre kevésbé ember.

Megjelent a Transindex Plakátmagány publicisztika oldalán 2021. április 3-án.