Ha László Noémin töprengek, mindig az jut eszembe: költői látásmód.
Természetesen sok és sokféle költő van, és ugyanannyi látásmód, egyik sem költőibb, mint a másik. Ki állíthatná, hogy T. S. Eliot vagy Pound nem költők? Holott látásmódjuk egészen más, mint mondjuk a Kosztolányié. Vagy akár egyetlen életművön belül: az a Szilágyi Domokos, aki a Don Quijote szerenádjá-t írta, nagyon különbözik attól, aki a Haláltánc-szvit-et.
Én a képek látójára gondolok, amikor László Noémi költészetére. „Fölfakasztja a bajok tavát” – írja valahol. „Viharon nyugszik az egész”. „Hogy eltemessenek a tenyeredbe”. Törékeny, érzékeny, sebezhető, gyönyörű képek ezek. Mint aki ránéz egy levélre, és rögtön az erezetét látja.
Úgy épült ez az életmű, hullámonként, mint a patak. Mindig benne rejtőzött, ami előbújt belőle, és szép megátalkodottsággal bontotta ki Nonó mindazt, ami benne volt eleve.
Egy találkozón azt mondta, a másvilágon bohóc szeretne lenni. Ma már látszik, hogyan értette ezt: egy köztes térben, imbolygó meghatározottságok között melankóliában lebegni. Én legalábbis így értem.
Egy díjnak nem lehet szempontja, hogy akiről elnevezték, az nagyra tartotta-tartaná-e azt, aki megkapja. Azt azonban el lehet mondani, hogy KAF szerette Nonót, jó költőnek nevezte többször. Akkor is jó költő lenne, ha nem nevezte volna annak, de azt hiszem, hozzáad a Kovács András Ferenc-díjhoz, hogy annak nevezte. Még van is egy Bohócöröklét című kötete.
Némi melankólia bennem is van most, hiszen tegnap még itt járt közöttünk az, akiről mára már díj van elnevezve. Ott, ahol ül, tankák és szonettek, gyerekversek és Mozartok között, bizonyára örül ennek a mai hírnek.
László Noémi: Társaim
Volt egy nő, úgy hívták, Evelin.
Túl volt már jóval az elemin.
Néztük, hogy integet,
Lépi a szinteket,
S túltesz a legények elejin.
Volt egy úr, úgy hívták, Zágon.
Homályban élt rövid távon.
Így aztán, nem fura,
Átnyergelt hosszúra,
És ahogy fest, az egy álom!
Volt egy úr, úgy hívták, János.
Gondolta, hű, de lakályos
Amott a Főtéren
Járólap, kő, kérem,
S ettől lett hangos a város.
Volt egy nő, úgy hívták, Zsuzsanna.
Mit szólalt, nem volt egy hozsanna,
Értően kritizált
Mindent, mi odaállt
Útjába, de most már rohanna!
Volt egy nő, úgy hívták, Dórika.
Tudta, hogy miről kell szólnia
Esszének, eposznak,
Dalnak, mit lehoznak,
S rendben volt mindig a holmija!
Volt egy úr, úgy hívták tán, hogy PAZS.
Tudta, hogy miért nem úgy volt az,
S azt is, hogy ott éppen
Ki jött rá, ki még nem,
És ki csak legyintett, hogy „lófasz”.
Volt egy úr, úgy hívták, Benjámin.
Mindenki mondta, hogy de fájin’!
De ő csak búsongott,
Mellkasa is kongott,
S tűnődött gyötrelmek fajtáin.
Volt egy úr, Fischernek hívták.
Szemei is voltak, nyitvák,
Melyekkel, ha nézett,
Látta az egészet,
De főként a titkok titkát.
Volt egy úr, úgy hívták, Karácson’.
Rajta volt millió plakáton.
De ő csak rágódott,
Hogy egyről levágódott.
Disznóság ez, kérlek alásson!
Volt egy hölgy, egészen egyedi.
Mesés keresztneve volt neki,
Pár pompás testőre,
Félszemű festője,
S hőse, ki ment a hont menteni.
Volt egy úr, neve Balázs volt.
Bonyolult dolgokat ácsolt.
Estétől hajnalig
Eljutott Bagdadig,
S szépen szólt, bárkire rászólt.
Volt egy nő, úgy hívták, Ozsváth.
Volt nála leander, rozs, mák,
Szívében szemérem,
Csillag a szemében,
S a beszéd hevében – nos, hát…
Volt egy nő, úgy hívták, Mirijám.
Nem volt ő se ész, se szív híján,
A dolgok s világok
Közepébe vágott,
Nézte csak Murphy, a Kiliján.
Volt egy úr, lakhelye Lövéte.
Tudta, hogy mi az a köszméte.
Tudta, sőt látta,
Hogy mi a poszáta,
S a Csíki-medencét is ösmérte.
Volt egy nő, úgy hívták, Mária.
Zakuszkákon kellett hálnia.
Hát nem volt hely, mégsem
Tündérszép Erdélyben
Jobb, mint e kamara-pátria?
Volt egy nő, úgy hívták, Júlia.
Vallatták, hogy kedvenc sulija
Melyik, de nem mondta,
Hiába, hogy oda
Járt mindkét gyönyörű lányfia.
Volt egy úr, úgy hívták, Serestély.
Harcba szállt félholdért, keresztért,
Fű-fáért, virágért,
Kutyáért, macskáért,
S nem mondta, elég volt, eressz, hé!
Forrás: Helikon
