Valamelyik nap egy kritikát olvastam egy filmről, amelyet én is láttam. A bíráló sokkal szigorúbb volt, mint én, és ez elgondolkodtatott. Nem annyira hozzáértésünk mértékéről, mint inkább a reagálásunk sebessége közötti különbségekről töprengtem el.
Régi és jól ismert panasz: valaha, 1989 előtt, az előadás másnapján megjelent a kritika a helyi napilapban; a heti- vagy havilap hasábjain ugyan később, de mindig. És mindig mindent tudtak azok a régi színikritikusok, soha nem tévedtek! Így a legenda.
Nos, az új idők beköszöntével a kritikusok fokozatosan elhallgattak vagy éppen elhajóztak, és a színikritika megszűnt. Illetve nem szűnt meg, csak a borongások maradtak, meg fejlődtek is. Egyrészt Kacsir Máriát, Halász Annát, Oláh Tibort, Páll Árpádot, Krizsán Zoltánt, Marosi Pétert, Szőcs Istvánt emlegetik sokan fáradhatatlanul, másrészt azt, hogy ők „mindent tudtak” – bezzeg a maiak!
Én azonban azt hiszem, hogy mindenkinek a szereposztással van baja. Nem vonom kétségbe a régiek mindentudását, bár Kacsir Mária és Páll Árpád között ég és föld a különbség. De azt hiszem, „mindent” senki nem tudhat, pontosabban, hogy a mindentudás éppen azoknak a régi időknek a jellegzetessége volt, amelyektől szabadulni próbálunk. És azt is hiszem, hogy az új kritika elleni fogcsikorgatás az új idők elfogadásának képtelenségét jelenti. Hogyan tudna egy mai ember „mindent”, amikor naponta ömlenek rá valósággal az előadások, a filmek, a könyvek, minden műfajban és nyelven?! Hogyan tudna mindent, amikor meg kellene háromszorozódnia, hogy minden fesztiválra, könyvvásárra eljárjon?! A törekvés a legtöbb, amit megtehetünk, és persze a tisztesség, amiről beszélni sem kellene. Ne hízelegve legyünk barátok!
Aztán: a rögtönség felelőssége. Nyilván nem tudhatok „mindent”, ha azon a napon írok, amikor az előadást bemutatták, legfeljebb másnap reggel! Hogyan tudhatnék?! Még nem került elém a többiek bírálata, hogy legalább azt összegyűjtsem, ők mit vettek észre. Primitív az az írás vagy nem? Ezt meg lehet ítélni – azt azonban, hogy „nem tud mindent”, emlegetni is szégyellném.
Fogadjuk el, hogy ami volt, elmúlt. A magánéletben sem könnyű feladat ez, de ott is sűrűn tanácsolják. Meg kellene fogadni. Ahogy mostanában, sajnos vagy sem, nem úgy rendeznek, mint Harag György, és nem úgy játszanak, mint Elekes Emma vagy Zsoldos Árpád, nem is úgy írnak kritikát. Nem úgy élünk, nem úgy vagyunk művészek, és nem úgy halunk. Nem a múzeumban élünk, ahogy ők sem a múzeumban éltek. Hanem, mint Ottlik mondta nagyon szépen, a létezés szakmában.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. szeptember 30-án.
