Mindig eljön az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, nincs mit választani. Külön-külön talán minden jelölt programjában van valami, amivel azonosulni tudna, de egyikben sincs meg mindaz, amit szeretne. Kockázatos helyzet ez, mert ilyenkor hajlamos bárkit, illetve ami ugyanaz, egy Megváltót keresni. Emil Constantinescu, Traian Băsescu, Klaus Iohannis ilyenek voltak a számomra, s noha nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük, mindegyikben mélyen csalódtam.
Emil Constantinescu és Klaus Iohannis – Fotó: Octav Ganea / Inquam Photos
Most ismét itt a csalódás lehetősége. A választék elég szánalmas, nagyrészt plagizátorokra és ostobákra korlátozódik,
és mindegyik jelölt olyannak tűnik, aki inkább követi a trendeket, mint szakítana velük. Johannis „jónapotkívánok”-ja is beleilleszkedett egy választóknak tett gesztusrendszerbe, de jobban becsültem volna, ha szembefordul ezzel az elvárással, mint így, hogy kielégítette.
Elena Lasconit az én értelmiségi buborékomban sokan becsülik, de a még mindig jócskán patriarkális Románia nem fogja megbocsátani neki, hogy „Câmpulung Kamala”-jaként beszél önmagáról, vagy pedig egyszerűen azt, hogy nő.
A patriarchátus úgy fordul a győztesek felé, mint a napraforgó a nap irányába.
Bizonyos időszakonként felmerülnek az agresszív nacionalisták: 2000-ben Corneliu Vadim Tudor, most George Simion és Diana Șoșoacă. Karizmatikusak, találékonyak, minden-ellenesek, illetve most oroszbarátok: a nagy keleti birodalom lekötelezettjei.
Kelemen Hunor jelenleg Orbán-függő, és ha győzne, akkor újra kellene pozicionálnia önmagát egy nemzetiségi politikusból egy olyan ország elnökévé, amelynek a kisebbségéhez tartozik. „Egy szásszal már próbálkoztunk, próbáljuk meg egy magyarral is!” – olvastam nemrég a rikkantást a közösségi hálón.
Az elemzők Marcel Ciolacu-nak, a PSD elnökének, a jelenlegi miniszterelnöknek a győzelmét jósolják: a PSD még mindig erős, nagy a szavazóbázisa. Nicolae Ciucă nyilvános szereplései kritikán aluliak, plágiummal is vádolják – akárcsak Ciolacut –, de olvastam már olyant, hogy a közeli háború miatt egy tábornok a legjobb lehetőség.
Szóval, nagy a zűrzavar, és senkire nem mondanám egyértelműen, hogy: ez az!
Talán jobb is így: az utóbbi évek „ezazai” egyre csak a kiábrándulásba vezettek. Jobb lenne egy szürke jelölt, aki csak végezné a dolgát, minden szereplésvágytól mentesen, de nem úgy, mintha eltűnt volna a világegyetemből.
