„Kedves Gerő Bátyám! Ezúttal súlyos ügyről van szó. Meg kell döglenem. Csak úgy.”
„Szép emberek, nagy, nagy sajnálkozással meg kell mondanom nektek, hogy váratlanul el kellett mennem ebből a világból, amit igazán szerettem…”
Két búcsúlevél kezdete ez. Az egyik a Szilágyi Domokosé, a másik egy Mihnea Mihalache-Fiastru nevű fiatalemberé. De hát mindketten azok voltak: az előbbi 38 évesen vetett véget az életének, az utóbbi 42 évesen búcsúzott a rák miatt. És mindketten a kultúrában működtek: Sziszről tudjuk, Mihnea pedig, ha jól értem, egyfajta szociális központ volt, sok író, költő, művész barátja.
Mihnea a Facebookon tette közzé búcsúját: ha jól értettem, az oldal megbízott adminisztrátora felteheti a megadott időpontban. Nem értek hozzá, de az biztos, hogy nyilvános búcsú volt, kétszáznál több reakciót és számtalan hozzászólást váltott ki. Szisznek nem volt lehetősége erre, ő egy magánlevelet írt, pontosabban kettőt, a másikat szerelméhez, Nagy Máriához.
Azon tűnődöm, hogy mennyire ugyanaz valaki, miközben már úton van. Szisz leveleiből általában süt az irónia és a csípős humor, míg Mihnea mindig ezzel a „Frumoase persoane”-val kezdte a posztjait. Szóval felismerhető, aki elmegy, és mégsem érthető, számomra legalábbis.
Bár az utóbbi jobban érthető azért. Szisz levelét először kamaszkoromban olvastam, hát akkor valóban semmit nem értettem. Miért akarna meghalni az ember?! Ki akarna meghalni?! Normális ez?!
Azóta másként gondolkodom a normalitásról, és persze kiderült az is, hogy Sziszt a Szeku szorongatta. Mihnea beteg volt, és szerető család vette körül: levelében a feleségének is ír, elnézést kér tőle a váratlan búcsúért, és kéri, kislányának mondjon valami hihetőt és érthetőt.
Nagyon egyedül van az, aki így ír – erre jutottam. Nem úgy értem, hogy már nem szeretik őt vagy ő nem szeret már, hanem úgy, hogy a lelke hirtelen kiürül, és már a szeretetnek sem látja értelmét. Olyan feszültségek gyötrik, amelyeken már nem tud úrrá lenni, és amelyek következtében már nem élet az élet.
Szisz nagyon tömör volt mindkét üzenetében, de Mihnea mintha folyton mondana még valamit: hol a kutyákról beszél, hol a barátairól, hol a családjáról, hol az élet értelméről. Mindez összesen sem több három bekezdésnél, mégis több, mint Szisz cédulái.
És mindkét levélben ott a realitás: Szisz arról intézkedik, hivatalos felesége ne részesedjen semmiből, Mihnea pedig, mint láttuk, szeretteinek üzen.
Mindketten egy laza szerepet igyekeznek magukra ölteni, bizonyára, hogy akit úgyis elkeserítenek, az ne keseredjen el még jobban. Vagy tán azért, hogy magukat is biztassák: Szisz mellett egy konyakosüveget is találtak a kolozsvári Kányafőn.
Talán az érés folyamata érdekel a leginkább: hogyan lesz valakiből, aki a tegnap még élt, halott?
Ezt nem lehet tudni, és főleg átérezni nehéz. Csak azt értem, hogy szívszorongató, és megvisel. Bizonyára azért, mert bennem is ott csírázik a halál, noha messze vagyok a levélírástól. Remélem, ez a távolság megmarad.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. február 17-én.