Ma a könyv és a szerzői jogok világnapja van, úgyhogy tegnap éppen jókor bukkantam rá egy Németh Gábor-idézetre. „…az irodalmat körülveszik olyan diskurzusok is, amelyek kiemelve tetszés vagy nem tetszés szerinti elemeket, a szöveget reprezentációs és politikai értelmezések demonstrációs eszközévé züllesztik, redukálják, gyakorlatilag instrumentalizálják. Én annyiban vagyok konzervatív, hogy minden elsöprő kortárs diskurzus ellenére úgy vélem, a szöveg teljességét nem lehet feláldozni semmilyen célnak. Nem lehet ezek szerint súlyozni. Továbbra is azt gondolom, hogy az irodalomról való beszéd ugyan republikánus eszmecsere tere; én azonban royalista volnék, az esztétikait, a nyelvit változatlanul kitüntetett előnyben részesítem. Elfogadom azt is, hogy az irodalmi művek, amennyiben narratívák, világértelmezéseket is kínálnak, olvasataiknak olykor lehet politikai jelentőségük. Tekintélyesek lesznek bizonyos szerzők a társadalmi nyilvánosságban, ha írnak valamit, velük kapcsolatban felmerül a politikai felelősség kérdése. Viszont az Erdély-féle Marly-tézisek ugyanarról beszél, mint Ottlik a regényről szóló bécsi előadásában: a regény nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami. A jó irodalmi mű Gödel nem-teljességi tételére vagy azokra a japán kertekre emlékeztet, ahol a sziklák között járkálva nem találsz egy olyan nézőpontot, ahonnan valamennyi látszik, egyet mindig kitakar legalább egy másik. Az olvasatok soha nem tudják rekonstruálni a szöveg totalitását.”
Valahogy így nőttem fel én is, ezért figyelem egyre rémültebben a mindenféle izmusokat, amelyek innen vagy amonnan hüvelyezik ki a művek „mondanivalóját”, és gyakran nem is csak „hüvelyezik”, hanem egyenesen pécézik.
