„A kételkedés szubjektív művelet” – írja Almási Miklós az első nagy kételkedőről, Montaigne-ről.1 Horváth Andor, akinek a második kötete a Montaigne köpenye címet viseli, mintha mindkét attitűdtől meg szeretett volna szabadulni. Semmi sem állt tőle távolabb, mint hogy ne kételkedjen, szelleme örökmozgó volt, gondolkodása mélyen járó, ám ezek a tulajdonságok számomra azt jelezték, amit az előbb írtam. Bármivel foglalkozott, egyre mélyebbre fúrt, nem érte be sem a felülettel, sem pedig – a közeli figyelő és főleg a szerkesztő szemében úgy tűnt – az információk bármekkora halmazával, s ezáltal objektiválni szerette volna a szubjektivitást, egyértelművé szerette volna tenni a kételkedés tárgyát. A szent liget című tanulmánygyűjtemény leadása előtt támadt is némi feszültség a Polis könyvkiadónál, hogy mikor is készül el vele? Egy olyan ember, aki nem ismerte, és ezért gondolkodása szondaságával sem volt tisztában, nem érthette, hogy miért időzik annyit. Az írások elkészültek, éppen azért ajánlottam fel a közlést, mert egyiküket-másikukat olvastam a Holmiban vagy máshol, amelyik esetleg nem volt végleges, arról egy halandó azt hihette, hamar lehet véglegesíteni – ő mégis bíbelődött, matatott, utánanézett még ennek is, annak is, és egy olyan intézményben, amely a szerkesztés–támogatás–nyomdagép hármasában közlekedik, ez valóban bosszantó lehet.
De hiába, ilyen volt ő, akit úgy ismertem meg, hogy világirodalomból tanított az egyetemen. Később, amikor már a barátjának mondhattam magam, elmesélte, hogy egy külföldi látogatása idején másolta ki éjt nappallá téve valamilyen könyvből (hogy melyikből, arra sajnos már nem emlékszem) azokat a „vándortémákat”, amelyekről nekünk beszélt a labirintustól a dekadenciáig és Don Juan-tól a fajgyűlöletig. Csodálatos órákat tartott, ott éreztem meg először, hogy a világirodalom mennyi minden, nemcsak művekből áll, hanem kapcsolatokból, világlátásokból, mentalitásokból is, és nemcsak irodalmi művekből, hiszen más művészetekkel is érintkezik, ott kezdtem kapiskálni, hogy éppen a Don Juan-alak hogyan változik az évszázadok folyamán Tirso de Molinától Mozarton át Max Frischig (neki még a nevét sem hallottam addig), és gondolkodhattam aztán, hogy mi is ennek az oka.
„Kérem, figyelje” – emlékszem erre a fordulatára még azokból az időkből, amikor nem tegeződtünk. Ez a figyelem nem egyszerűen azt jelentette, hogy az ember odapillant valamire, egy szellemi épületre, és konstatálja, hogy ott van – azt jelentette, hogy minden zegét-zugát bejárja, mindent elolvas, ami elé kerül ebben a kutakodásban, az így talált szakirodalom másfelé viszi, az, ahová jut, ismét másfelé, és így kanyarog egy voltaképpen befejezhetetlen, lezárhatatlan utazásban, amelyet csak félbeszakíthat. Talán ez a félbeszakítás taszíthatta, ez nem hagyta nyugodni, ez akadályozta meg, hogy bizonyos szövegeit befejezze (a Hamletről is könyvet tervezett) vagy megjelentesse, bár az is természetes, hogy az ember nem számít a halálára, főleg, ha semmilyen végzetes betegség nem kínozza.
Ő így figyelt, s ebben, a figyelés eme módozatában jelent meg leginkább a kételkedés mozzanata, hiszen amit ennyire szemügyre kell venni, abban soha nem lehetünk biztosak. Vagy abban nem lehetünk biztosak, hogy jól vettük szemügyre, hogy minden aspektusát megközelítettük és megértettük. Ugyanakkor ezzel a szondasággal küzdött a szubjektivitás ellen, amely ellen persze mit sem tehetett, hiszen ember volt, mégis minduntalan azt éreztem, hogy zavarja ez az állapot, legalábbis ez a szelete, ez az örökölt bizonytalanság, amely soha nem válhat teljes körű, megcáfolhatatlan bizonyossággá. Ezt a zavart minden módon interiorizálta, egyrészt azért, mert úriember is volt, aki úgy tudta, a szociális életben önmagunk legcsiszoltabb változatával kell részt vennünk, másrészt azért, mert óvta magát, amennyire tudta. Ahogy én láttam, elsősorban a zene és a séta töltötte be a védelmező szerepét, Berekfürdőre való költözése után pedig a kutyájával való társalgás.
Előadásomban a konferencián két kötetről beszéltem, két olyan fordításkötetről, melyeket trilógiává szeretett volna alakítani. Az első Korszellem és önismeret. Válogatás a két világháború közötti román esszéirodalomból, a második Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóíróiból címmel jelent meg,2 és egyszer azt írta (sajnos, nem találom az elektronikus levelet), hogy e korszak román íróinak leveleiből is szeretne egy válogatást szerkeszteni. Ha megtette-megtehette volna, nyilván az is éppen olyan alapos lesz, mint az előző kettő.
„Láttad azt az előszót? Olyan, mint egy doktori dolgozat!” – mondta Tibori Szabó Zoltán, amikor a befejezetlen trilógia második könyve napvilágot látott. A történész és publicista természetesen nem a terjedelemre célzott (bár az is jóval meghaladja egy szokványos előszó kereteit), hanem az alaposságra és a szellemi tartásra.
Mindkét említett kötetben hosszú elő-, illetve utószó tájékoztatja az olvasót mindarról, amit tudnia kell, és ez a „mindarról” itt egyáltalán nem hiperbolizáló: a korról, a műfajról és az egyes szerzőkről egyaránt alapos információk olvashatók. A pontosság és a tisztánlátás kedvéért: a Korszellem és önismeret utószava 41, a Tanúskodni jöttem előszava 47 oldal; az előbbi 12, az utóbbi 23 szerző írásait gyűjti össze; mindkét antológiában bőséges jegyzetanyag és névmutató található, az utóbbiban történelmi kronológia, illetve eligazító is Románia két világháború közötti kormányairól és pártjairól. Ennél szakszerűbben, alaposabban, kimerítőbben nem lehet dolgozni; ennél több és kellőbb paratextust nem lehet megadni; amit hiányként elősorolhatnánk, annak valószínűleg konjunkturális oka volt – például annak, hogy miért nem szerepel az első válogatásban Constantin Noica, bizonyára az, hogy esszéinek nagy része 1989 után látott napvilágot a Humanitas kiadásában. Arra viszont, hogy Mihail Sebastian Naplójából miért nincs szemelvény a Tanúskodni jöttem-ben, nem találok magyarázatot, hiszen a könyv 1996-ban megjelent.3
Természetesen nemcsak szorgalom és körültekintés jellemző ezekre a kötetekre. Legalább ennyire jellemző az a stílus, amely megrajzolja azt a Horváth Andort, akit sokan ismertünk, tiszteltünk és szerettünk. Olvassuk el figyelmesen ezt a részletet a Tanúskodni jöttem előszavából: „A napló- vagy emlékíró még része a történelemnek, hiszen él és benne mozog, de már elhagyni készül pusztán azáltal, hogy jegyzőjéül szegődik, és írni kezdi azt, ami az ő történelme/története, s ami az általa látottak, átéltek, megtapasztaltak kivonata, töredéke. Noha ő nem kitalál, csupán válogat, összerak, elrendez, ez már akaratlanul vélemény és ítélet. Lejegyzi azt, amit fontosnak vagy emlékezetesnek vél, s közben mellőz ezernyi más részletet. Amit megörökít, annak hite szerint több köze van a történelemhez, mint amit hagy veszendőbe menni, holott a képet az általa alkalmazott perspektíva alakítja.”4 A duktus a szellemi magaslatoké. Visszafogott, racionális, világos irály. Ellentétekre épít, de azonnal feloldja őket, általuk a szöveg mégis ritmust, fényt kap, az olvasó pedig arra a következtetésre jut, hogy ezekből a folyamatos árnyalásokból alakul ki az, amit talán igazságnak nevezhetünk.
Horváth Andor francia–magyar szakon végzett a kolozsvári egyetemen, és franciasága nemcsak kedves szerzői, Montaigne, Balzac, Proust és a többiek folyamatos egzegéziséből állt, sem pedig pusztán abból, hogy Az eltűnt idő nyomában egyes fejezeteit-részleteit-köteteit újrafordította,5 hanem főleg abból a nyelvi világosságból, melyet elsősorban Descartes óta szokás francia attribútumnak tartani. Írásaiban mindig látszik a gondolat útja, és a gondolat mindig elegáns, választékos, logikus, követhető. Olvassunk bele egyik szép Oedipus-tanulmányába: „A jóslat szava két ízben dönti el sorsát – mindkét alkalommal úgy, hogy magára hagyja jövőjével. Először világra jötte órájában. Születése tényében mi sem lenne rendkívüli, ha a jóslat nem mondta volna meg előre, hogy nem kell megszületnie. Ám mihelyt megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, az emberek nem tudnak semmi jobbat tenni, mint megpróbálják meg nem történtté tenni a megtörténtet. Akár dicséretes, akár elítélendő, az emberi ezúttal a tehetetlenség szinonimája: a gyermeket nem megölik, hanem kiteszik, ennélfogva nem elpusztul, hanem megmenekül, azaz nem kívül kerül a jóslaton, hanem a védtelenség állapotában a közepébe vettetik, mivel csak jövője van, de múltja nincs. Megölte volna apját, feleségül vette volna anyját, ha a jóslat kitervelte jövő mellé adnak múltat is neki, vagyis ha otthon marad? Vagy elkerül ugyan otthonról, de tudja, kik a szülei? Amikor az emberek a fenyegetőnek látott jövőtől való félelmükben eltörlik a nyomokat, összekuszálják a szálakat, elnémítják a múltat, máris nagy erővel azon fáradoznak, hogy többé semmi se állja útját a fenyegető jövőnek.”6 Tökéletes, pontos, tiszta összefoglalása a nagy tragédia fő problémájának, azonban sem a modorosságot, sem a gőgöt nem érezzük a szövegben.
Itt érzem szükségét annak, hogy a francia és a görög „modell” mellé bevezessem az angolt is. Horváth Andor testi, lelki és szellemi alkatában, a magasságában, a karcsúságában, a lovak és a lovaglás iránti szeretetében volt ugyanis valami mélyen angol vonás. Ezt a leginkább talán Horkay Hörcher Ferenc egyik tanulmánya alapján közelíthetjük meg,7 aki Shaftesbury kapcsán azt írja, a Hobbes iszonyú emberképével vitázó angol filozófus köztes álláspontot foglalt el a sztoikus abszolút nyugalom és a kálvini szenvedélyelmélet között, mégpedig az arisztotelészi „mérsékelt emocionizmus” álláspontját, vagyis azt, amely szerint az embernek uralkodnia kell a szenvedélyein, közben azonban tisztában kell lennie azzal is, hogy neki magának is vannak szenvedélyei, és minden szenvedély teljes féken tartása maga sem veszélytelen és nem elegáns. Fontos megállapítása a tanulmánynak az alábbi is: „Végül még egy megfontolás támasztja alá az eddig elmondottakat, vagyis hogy Shaftesbury retorikája egy kiegyensúlyozott, a szenvedélyeknek mértékkel helyet adó morálpszichológiát jelenít meg. Ez a megfontolás pedig Shaftesburynak a szép és a csiszolt iránti elfogultsága, szenvedélyes elkötelezettsége, ami idegen a sztoicizmustól. Ahogy fentebb már láttuk, Shaftesburyt ízlése egy erősen retorizált írásmód felé vezette. (…) Tudjuk továbbá, hogy az emberi kommunikációban a művészi kifejezőerőt tartja a legmagasabbrendű formának. Mind az egyéni életben, mind pedig a társas életben nagy jelentőséget tulajdonít a művészetnek, mert úgy véli, segíthet abban, hogy civilizáltabbak legyünk, és levetkezzük barbár énünk maradványait.”8
Olyan ez a pár sor, mintha Horváth Andor belső arcképét olvasnánk. Ilyen görög-francia-angol gentleman volt ő is, a szellem, a stílus, a műveltség, a választékosság, az értelem lovagja, aki írásainak margójára vonult, saját ízlését ritkán hozta szóba, értékítéleteit mindig tárgyilagosan indokolta meg, aki semmivel nem akarta megterhelni embertársait; ő, aki valahogy mindig olyan korokhoz vonzódott, és olyanokat jelenített meg, amelyeket hajlamosak vagyunk aranykornak érezni. Egyébként az aranykor is egyike volt azoknak a vándortémáknak, amelyeket világirodalmi kurzusában elemzett.
Demény Péter
1 L. Almási Miklós: Az értelem kalandjai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1980, 60.
2 Korszellem és önismeret. Válogatás a két világháború közötti román esszéirodalomból. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1988, ill. Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból. Uo. 2003.
3 L. Mihail Sebastian: Jurnal 1935-1944. Humanitas, București 1996.
4 In Tanúskodni jöttem. I. m. 48.
5 L. például Marcel Proust: Bergotte halála. Holmi, 1995. április.
6 Horváth Andor: Oedipus, a jövő embere. Holmi, 2001. december.
7 L. Horkay Hörcher Ferenc: A filozófus gentleman. Shaftesbury a kultúra által megszelídített szenvedélyekről. In uő: A gentleman születése és hanyatlása. Helikon, Bp. 2006, 23-36.
8 I. m. 31-32.
Készült az Életeink című Horváth Andor-emlékkötet számára.