Ha az ember Erdélyben utazgat, egyre több rovásírásos helységnévtáblát, kaput és egyebet lát. És ha beszélgetni kezd valakivel, sokan lelkendeznek erről a jelenségről.
Emlékszem, gyerekkoromban a dákoromán kontinuitással tömték a fejünket, s az egyik érv az elmélet mellett, mármint, hogy a dákok, a románok ősei az idők kezdetétől Erdélyben éltek, ittlétüket a történelem semmiféle vihara nem szakította meg, nyelvi és tárgyi emlékekkel bizonyították. A „Decebalus per Scorilo” felirat azt jelentette dákul: „Decebal, Scorilo fia”, s a dák zászló egy textíliából vagy bőrből kialakított, tátott szájú farkas volt, mely lovaglás közben üvöltő hangot adott, s az ellenség el- és megijedt.
Mint ironikus megjegyzésemből látható, nemigen hittünk ebben az egészben, leginkább talán azért, mert ellenünk, magyarok ellen irányult: bennünket kellett meggyőznie arról, hogy nem „mi” voltunk az elsők.
Így aztán meglehetős kételkedéssel fogadom a rovásírásos hitet is.
A bizonyítékokat, emlékeket, elméleteket foltozottaknak érzem, valamiféle elsőbbség, fensőbbség görcsös igyekezetének. Megértem, hogy aki hinni akar bennük, az egy közösségre vágyik, s úgy érzi, a hit nélkül nem tartozna hozzá, mégis felületesnek és propagandisztikusnak gondolom.
Még érdekesebben szomorú, hogy mindazok, akik egy állam verejtékes szándékában nőttek fel, és látva látták, hogyan alakítaná a történelmet a maga szája íze szerint, most nem élnek a gyanúperrel.
Készséggel elhiszem, hogy ez az írásmód létezett, még azt is, hogy rendkívül érdekes. De felsőbbrendűséget érezni és főleg bizonygatni mindig kisebbrendűség tulajdonképpen, olyan frusztrációk biztos tünete, amelyek vizsgálatra szorulnak.