Tavaly januárban írtam egyik kedvenc novellámról, az Újesztendő, 1850-ről, és idén már meg is halt. Különös kapcsolás ez, de így reagál az ember: nahát, tegnap láttam az utcán. Van a halálban valami megmagyarázhatatlan, pontosabban egy olyan aspektus, amelyet az ember nem akar megmagyarázni magának.
Vári Attila jó író volt, s hogy mennyire, ezt az utókor feladata megállapítani. Azon a munkán kívül, amely a mindenkori irodalomtörténészekre vár, az olvasónak is el kell végeznie a feladatát, s én azt hiszem, a fű alatt, a papírlapok között már sokan rátaláltak az ő prózájára. Az Expressz-ajánlott vérpad, a Középkori villamosjegy és a Lassított lónézés – hogy itt csak három címet soroljak fel – egytől egyig az ő szertelen fantáziájáról, viszont nagyon is „szeres” tudásáról árulkodnak. Műveltség és íróság egyaránt árad ezekből a szépen „odatett” elbeszélésekből.
Ezekből és A virágmadarak hajnalban lehullnak című regényből egyaránt kiderül, hogy leginkább két dolog érdekelte: a múlt írói feldolgozása és az akkori Marosvásárhely bohém világa. A múltfeldolgozást nem úgy értem, hogy tanulságokat vágnak az emberhez, hanem hogy egy régi szereplőt a mába helyeznek, és figyelik, hogy hogyan viselkedne: Mikszáth büszke lett volna Vári Attilára. Marosvásárhely bohém világát pedig úgy értem, hogy valami szabad, üde, szárnyaló mesélés mozgatja ezeket a történeteket, amelyekben mindig egyéniségek találkoznak és zizegtetik maguk körül a levegőt. „…mindenik mond valami mesét, ami nem éppen hazugság, de azért nem is nagyon hihető” – mondja Rút doktor a fiúknak; nem véletlen, hogy ez a szereplő és ez a mondat Vári Attila révén jutott el hozzánk.
Vannak emberek, akik oda érkeznek, ahonnan elindultak. Például Bálint Tibor soha más nem volt, mint a nyomorgó Kolozsvár remekírója. Vári Attila Sáromberkén született, és ízig-vérig marosvásárhelyivé vált. Ezt a várost viszont megemelte, a fantázia repülő szőnyegén repítette minden irányba.
Naivitás minden remény, mégis azt hiszem, az a szőnyeg soha nem fárad el.
Vári Attila (1946. március 3. – 2024. augusztus 9.) erdélyi magyar költő, próza- és esszéíró, Marosvásárhelyen érettségizett a Bolyai Farkas Líceumban. Tanulmányait az ottani színművészeti főiskolán kezdte, majd a Kolozsváron folytatta és végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. Írásait a groteszk játékosság és az anekdotikus-humoros fikcióteremtés jellemezte.
