Mire mondtam a múltkor, hogy nem tudunk beszélgetni? Nem őszintén vagy őszintétlenül, színvonalasan vagy színvonaltalanul, hanem egyáltalán?
Például éppen arra a mentalitásra, amely szerepet játszott Molnár Bea halálában. Hogy a nő lássa be, hol a helye. Hogy menjen férjhez és szüljön, de legalább egy élettársa legyen. Hogy a férfiak viselik a kalapot. Hogy ha nem fenyeget meg halálosan, akkor nem is olyan nagy a baj. Hogy ne tegyük tönkre egy ember életét.
Mindezek többnyire apodiktikus, muszáj-elfogadnod állítások, amelyek bevisznek a susnyásba, ha nincs erőd. Erőd meg nem tud lenni, mert az anyád vagy az apád akkor is képes megjegyezni, hogy “vártam tőled egy fiút”, ha úgy gondolod, már mindent megtettél értük. Múltkor egy lány azt mondta, “édesanyám szeretne még egy unokát”. Felháborodtam, de rá kell-e haragudnom, vagy arra a hölgyre, aki esztergapadnak nézi a lányát? Vagy arra a mentalitásra, amely ezt csinálta mindkettőjükből?
Lehet-e beszélgetni erről? Sokszor érzem úgy, hogy nem lehet, hiszen egy gyermeknek, legyen bár nő vagy férfi, az a dolga, hogy újabb gyermeket csináljon, akit aztán egy nő szül meg természetesen. Merev állításokon alapul a hagyomány, amelyeket nem lehet vitatni. Mit kell megbeszélni azon, hogy nő vagy, hogy az apád fia vagy, hogy “én is szót fogadtam”? A tekintetekben bujkáló szemrehányás és a kétségbevonhatatlan igazság nem jó alap egy beszélgetéshez.
Ugyanígy a szekusdossziék ügyében is. Ha valakinek a neve kibukik, az első reakció az, “miért kellett”, “kit érdekel már”. Ezek után jóval nehezebb elmondani, hogy engem például érdekel. Nem azért, hogy ítélkezzem — ugyan ki vagyok én —, hanem azért, hogy megértsem annak a rendszernek a működését. Egyfelől azt mondják, “az egy olyan rendszer volt”, másfelől meg azt, “az egy ordas besúgó volt”. De hát egy szörnyű rendszer bárkit megszorongathatott, nem?
A végtelen szubjektivitás és a merev ellenőrzés, a tabusítás egyszerre szabja meg a reakciókat. Soha nem hittem, hogy erkölcs és tehetség összefügg, ezeknek az embereknek a reakciója azonban végképp meggyőzött erről. Ha bárki nagy költő, festő, színész bűnét felemlegeted, megint csak nem az ítélkezés, hanem az árnyalás szándékával, elmagyarázzák, hogy az a bűn miért nem bűn, vagy ha igen, miért bocsátható meg. De hát mindent el lehet magyarázni, és nekem is tetszik a Mephisto. Akkor? Miért nem lehet beszélgetni, többé-kevésbé kezelni az indulatainkat, és belátni, hogy ez messzebbre vezetne, mint a “számomra az író egy tabu”-gondolatsor?
Megfordítva, mindig ott ólálkodnak az erkölcs bajnokai. Ők kérlelhetetlenek, az ő szemükben semmiről nem lehet beszélni anélkül, hogy folyton szem előtt tartanánk, XY-ról “kiderült”. Alig indítod el az elemzést, máris a torkodnak ugranak a jólértesültségükkel, ráadásul olyan emberek, akik korábban költészet vagy művészet és valóság teljes különállását hirdették. Ez pontosan olyan kontraproduktív, mint amikor egy író “Holdról pottyantnak” nevezte a történészt, aki az iratokat tanulmányozta.
Ebben a hangulatban aztán persze, hogy jó talajra hullnak a fundamentalista eszmék. Ha valaki kommunista, csak rossz lehet, ha magyar, csak jó, ha kisebbségi, főleg rupt din soare. A te fasisztád fasisztább! Az enyém nem is fasiszta.
Ilyen módon, alapon, modusszal nem lehet beszélgetni. Mint Balassa Péter írta a Jób könyvéről, Jób barátainak győzködése nem arról szól, mi az igazság, hanem arról, kinek bír igaza lenni — hatalmi játszma ez csupán. Meg akarják óvni a hagyományt, de semmiképpen sem a változás hagyományát, amelyre a szellemi Európa egykor épült, hanem a mozdíthatatlanságét, amelyre most látszik épülni.
Így aztán semmi értelme az önnevelésnek sem: ha egyszer tudjuk az igazságot, miért kellene keresni? Miért kellene folyton szembesülni önmagunkkal? Miért kellene elgondolni egy olyan világot, amelyben az ember keresi a boldogságot, s az nincs eléje tárva három gyermek és egy hétvégi ház formájában? Miért kellene hagyni, hogy az ember új életet keressen, s miért ne kellene visszaterelgetni a régibe? Miért ne tartanák az örök megváltásnak azt, ha az asszony még szül egy gyermeket, s attól aztán végképp boldogtalan lesz a család, hiszen ettől semmilyen probléma nem oldódik meg, csak eltakaródik?
De érdekeltek vagyunk-e a megoldásban, ha folyton az eltakarásban láttuk a megoldást? Bánffyt vagy Kóst ünnepeljük könnyes emléktáblákkal, holott olyanokat írtak a magyarság bűneiről, hogy Trianon adta a másikat. Inkább bolyongunk zavaros szubjektivitásunkban, mintsem egyszer azt mondjuk: tisztán szeretnék látni. Inkább hivatkozunk a diszkrécióra, miközben a diszkréció köre annyira tágas, hogy lassan már minden indiszkréciónak számít, és mindenki perverznek, aki nem a magyarság vagy a szülei érdekében szeretkezik.
Látszatbeszélgetéseket folytatunk, és jól megegyezünk abban, amit amúgy is tudtunk. A közösség ünnepli Székely Jánost vagy József Attilát, de csak zsolozsmázza a verseiket. Ünnepli az értelmiséget, de azt várja tőle, hogy okosan mondja, amit más is gondol.
Forrás: A jódeménység foka blog, káfé főnix
Rovat: VÉLEM ÉN