„Románia és Bulgária elmulasztott egy jó alkalmat a hallgatásra” – mondta Jacques Chirac egy ügyben. Ezt éreztem, amikor egyes kommentelők hozzászólásait olvastam a székelyudvarhelyi tragédia kapcsán. Hogy a magyar adófizetők pénze, hogy „szánalmas banda”, hahotázó ikonok.
Ilyenkor ébredek vagy inkább riadok rá, hogy sokan ellenőrizhetetlen indulataik és érzéseik kivetülésére használják a közösségi hálót, mások pedig arra, hogy folyton arról az egyetlen dologról írjanak, ami eszükbe jut.
De talán mégis fontos lenne belátni: tragédia történt, halálos áldozattal is járt, nem szabadna ilyen frivolan, felelőtlenül és felületesen megnyilatkozni még ott sem, ahol lehet.
Egyáltalán, a szabadság abban is áll, hogy bizonyos esetekben erőt veszek magamon, és nem teszem, amit lehet, csak azért, mert ma már mindent lehet.
Sejtem jól, hogy emberileg, az interneten kívül, az úgynevezett és egyre homályosuló valóságban még tán azok is mások, akik ilyen érzéketlen dolgokat írnak.
De mi lenne, ha összeérintenék szociális viselkedésük két végét, s nem kellene előbb megdöbbennünk a taplóságuktól, aztán meglepődnünk az empátiájuktól?
