Azt hiszem, mindörökre polgár maradok immár.
Erre a kissé nagyképű kijelentésre akkor jutottam, amikor ismét levettem a polcról a Varázshegyet. Thomas Mann varázslatosan nagy író: ahogy például Madame Chauchat-t bevezeti azokkal az ajtócsapódásokkal! Az étkezéseknél ugyanis a betegek – és egy idő után Hans Castorp, a főszereplő is annak számít – azt tapasztalják, hogy valaki mindig elengedi az ajtó kilincsét bejövet, s az ajtó nagyot csapódik a visszalendülettől. Többször is becsapódik az ajtó, míg végül megtudjuk, ki az, aki ilyen nagyszerűen hanyag, és vele is maradunk a regény végéig, mert nagyon izgalmas személyiség, és Hans Castorp belészeret.
Vagy Settembrinit, ezt a nagy és lelkes humanistát, ezt a naiv harcost! És később Naphtát, ezt a sötét intelligenciától duzzadó filozófust!
Az utóbbiakat Adornóról és Lukácsról mintázta különben, s az is annyira érdekes, ahogy ezekből az élő személyiségekből – más élő személyiségeket faragott. Mert aki egyszer is elolvassa a könyvet, abban szinte jobban megmaradnak, mintha találkozott volna velük.
A legérdekesebb azonban az, hogy Hans Castorpból, aki három hétre megy a szanatóriumba, hogy meglátogassa az unokatestvérét, szabályos bentlakó lesz az orvosok buzgólkodásának s az intézmény hangulatának köszönhetően. Persze, Thomas Mannál a betegség mindig a kiválóság jele, s a normalitás a kíméletlen életé, gondoljunk akár Friedemann úrra, a törpére, akit a szép Gerda von Rinnlingen tesz tönkre, akár Aschenbachra, az íróra, aki Velencében leli halálát, a városban, melyet nem tud elhagyni, mert belészeret egy kamaszba.
Hans Castorp is szellemileg meggazdagodva, a nagy szerelem tapasztalatával, érzékenyebben jön le a hegyről, mint ahogy felment oda akkor, amikor még meg volt győződve róla, hogy egészséges, és nem is lehet más.
De nem ezért kezdtem írni ezt a jegyzetet. Hanem azért, mert látszik, mennyire meg van munkálva ez a regény, mennyire kivárja az író, hogy minden megérlelődjék, amire a könyvnek szüksége van, kialakuljon az egész háló és dinamika. Mann tizenegy évig dolgozott a regényen, ahogy a József és testvérein viszont tizenhat esztendőn át: ő maga mondja az utóbbiról szóló esszében, hogy mert kereskedő fia, hinnie kell a jól végzett, alapos munkában, mert csak az lehet tartós.
Hát ilyen értelemben mondtam én, hogy megmaradok polgárnak. Türelmem és szívósságom más, mint a Thomas Manné, de én is abban bízom, hogy a munka, amit elvégeznek, az el van végezve, és csak akkor van elvégezve, ha elvégzik; hogy ha nekilátunk valaminek, akkor jó lenne végigmenni az úton; hogy aki normális, azaz erős és fantáziátlan, az csak árthat az olyannak, mint mi, polgárok vagyunk, még ha az életnek szüksége is van rájuk; és hogy a minőség a munkával együtt jön meg, annak a következménye.
A magyar irodalomban Márai a polgár leghatalmasabb megvalósulása, ez a rendkívül érzékeny, olvasott, tehetséges és intelligens ember, ez a másik nagy író, aki elment onnan, ahol gerinctelenséget érzékelt. Aki ebben, az ésszel végzett munka olykor fájdalmas és keserű meggyőződésében élt haláláig. Tulajdonképpen nincs is más remény.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. december 9-én.
