Demény Péter két éve Bukarestben él, ahol a Matca román irodalmi lapot vezeti, és románul írja a Visszaforgatás c. regényének a folytatását. „Bukarestben nincsenek történelmi terhek, csak az számít, mit tudsz letenni az asztalra” – mondja. A Transtelex állandó szerzőjével a román kultúra napja alkalmából az erdélyi magyar kulturális közeg és a román fővárosi lét sajátosságairól beszélgettünk, arra keresve a választ, miért fontos akkor is hidakat építeni két kultúra között, ha az érvek legtöbbször nem tudják lebontani az előítéleteket.
Már hosszú ideje hangsúlyozod, hogy fontos lenne mélyebben megismerni azt a kultúrát, amelyben élünk. Érzed ennek a hatását? Vannak, akik meghallják, amit mondasz?
Ez egy ambivalens dolog, mondhatni kettős érzéseket kelt bennem. Van, hogy érkeznek pozitív visszajelzések, amelyek boldoggá tesznek. Például legutóbb, amikor Radu Vancu nagyszebeni költővel leveleztem, aki azt írta: „Világokat kötsz össze, Péter.” Ez igazán jól esett. Adnak egyfajta értelmet annak, amit csinálok, még ha csak egy röpke pillanatra is.
De nem ez a teljes kép. Gyakran találkozom óvatossággal, és ezt főleg magyarok részéről érzem. Az egyik volt tanítványom egyszer azt mondta: „Figyelni kell a románokat.” Nem megismerni, nem megérteni, hanem figyelni, mintha valami kulturált kémkedésről volna szó. Szerinte azért kell jól tudni románul vagy ismerni a kultúrájukat, hogy kiismerjük őket, mint valami titkos ellenfelet. Ez a hozzáállás visszatérő minta.
Ehhez társul az a nosztalgikus kijelentés is, hogy „bezzeg a régi, igazi erdélyi románok mind tudtak magyarul.” Amikor elmondom, hogy ez a monarchia idején kötelező volt, hiszen az államnyelv ismerete nélkül nem lehetett boldogulni, az érvek elhalnak. „Igen, de ők tudtak magyarul” – mondják, mintha ez mindent megmagyarázna. Az érvek csak addig érdekesek, amíg a saját előfeltevéseket erősítik.
Ősszel Románia lesz a díszvendég a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ezért készítek egy román irodalmi antológiát. Már most sejtem, hogy nem lesz bestseller. De az, hogy megmutatjuk, már önmagában fontos. A bemutatás gesztusa is érték. Mindenki fel tud sorolni néhány román írót, akit magyarra fordítottak, de azt is tudjuk, hogy ezek a könyvek nem kerülnek a toplisták élére. Ezek a folyamatok lassúak, nehézkesek, és sokszor az ember többet vár, mint amit végül elér.
Mégis, időnként valami átmegy, valami marad. Talán ezekből az apró lépésekből épülhet majd valami tartósabb. Ez a remény az, amiért továbbra is érdemes csinálni.
A te kapcsolatod a román kultúrával valójában nagyon korán kezdődött. Amióta ismerlek, figyeled a kortárs román irodalmat. Tudatos döntés volt ez a nyitás?
Nem mondanám, hogy teljesen tudatos volt, inkább lassan, lépésről lépésre alakult ki. A kezdetek elég bonyolultak voltak. Amikor az egyetemre felvételiztem, lényegében csak románul tudtam igazán jól, ezért választottam ezt a szakot. Az elején nem gondoltam, hogy komolyan fogom venni, vagy hogy ez ennyire meghatározó lesz az életemben. Aztán, különféle kerülők után, mégis ott maradtam a román mellékszakon, míg néhány évfolyamtársam más irányba ment, például néprajzra vagy spanyol szakra.
Fiatalon még nem láttam pontosan, hová tartok, de valahogy ösztönösen elkezdtem figyelni, tanulni, olvasni, beszélgetni. Az elején gátlásos voltam, mint sokan, akik idegen kultúrával próbálnak közelebbi kapcsolatot teremteni. De ahogy az ember egyre többet tapasztal, ezek a gátlások lassan lekopnak.
Szerkesztőként például nem lehet megmaradni az íróasztal mellett. Szerzőkkel kell beszélgetni, vitázni, néha együtt inni, és közben rájönni, hogy ez a fajta közös munka kinyitja a világot. Az én világomba a román szerzők is egyre természetesebben léptek be, egyre mélyebben vonódtam be a román irodalomba és kultúrába.
Amikor Bukarestbe költöztem két évvel ezelőtt, már azt hittem, van némi rálátásom erre a világra, de hamar rájöttem, hogy mennyire más itt minden. Magyar beszédet alig hallani, néha hiányzik is. Persze hívogatom néha az itt élő barátaimat, például Kacsó Edithet vagy Rostás Zoltánt, de ezek a találkozók is ritkák. Ugyanakkor az, hogy itt ennyire más a közeg, egyfajta szabadságot is ad. Vásárhelyen folyamatosan éreztem azt a történelmi terhet, amit az erdélyi magyarok cipelnek magukkal, legyen az Trianon folyamatos emlegetése vagy a fekete március. Itt Bukarestben nincs ez a nyomás. Egy átlagos román valószínűleg csak könyvekből vagy tévéműsorokból hallott Trianonról, és nem személyes sérelmek vagy családi történetek részeként éli meg. Ez teljesen más légkört teremt.
Bukarestből nézve biztosan megváltozott a perspektívád, más szemszögből látod most a magyar és a román irodalmi élet működését. Mi a különbség a kettő között?
Az első, ami eszembe jut, az a társadalmi és intézményi háttér közötti különbség. Erdélyben sokat panaszkodunk a nehézségekre: honnan lesz pénz egy lapszámra, hogyan fizetjük ki a számlákat. Ezek a gondok mindenki számára ismerősek. Néha világmegváltó terveket szőttünk, máskor a kapitalizmust szidtuk. De most, visszatekintve, látom, hogy valójában fogalmunk sem volt, mi az igazi kapitalizmus.
Erdélyben, bármennyire nehéz volt is, mindig „csurrant-csöppent” valami támogatás a magyar államnak vagy a Communitasnak köszönhetően. Akár az RMDSZ, akár a NER állt a háttérben, a segítség végül valahogy megérkezett. Ez a háttér adott egyfajta stabilitást, még ha időnként keserves is volt. Nem lehetett nagyot tervezni ezekből a támogatásokból, de mindenki hozzászokott, hogy nincs más.
Most viszont egy teljesen más világban találom magam. Itt, ha irodalmi folyóiratot akarsz kiadni, nem hivatkozhatsz arra, hogy kisebbségi vagy, vagy hogy elnyomottként külön támogatás járna. Itt senki nem figyel az identitásodra. Ha pénzre van szükséged, a bankhoz vagy egy vállalathoz mész, és nem panaszokkal, hanem konkrét, jól átgondolt projekttel kell előállnod. Nem mondhatod, hogy „nincs pénzünk, adjatok, mert fontos, hogy megőrizzük a kultúránkat.” Ehelyett arról beszélsz: „Ez a lap szép, jó, de szeretnénk még jobbat, és ehhez támogatás kell.”
Ez a dinamika számomra felszabadító is. Itt nem az identitásodra, hanem a teljesítményedre figyelnek. A román közeg kevésbé átpolitizált, mint amit Erdélyben tapasztaltam. Nem az a cél, hogy „megőrizzük” a román nyelvet vagy kultúrát – ezek itt magától értetődő dolgok. Ehelyett a minőség, az innováció és a versenyképesség kerül előtérbe.
Ez a különbség a szerkesztőségi beszélgetéseken is érződik. Erdélyben, ahogy emlékszem, a viták végül mindig visszakanyarodtak oda, hogy „Ez egy magyar mű, egy magyar teljesítmény.” Ez volt a végső érv és a mérce. Itt Bukarestben a fókusz szétszórtabb: az egyén teljesítménye és a projekt sikere a lényeg. Az, hogy magyar vagy román vagy, kevésbé számít.
Az erdélyi magyar irodalmi életben sokan hisznek abban, hogy minden író vagy költő a maga kis remekművével hozzátesz valamit az igazán nagy nemzeti kultúra építéséhez. Így látod te is? És a kortárs román írók körében érzel valami hasonlót? Miért írnak ők?
Az erdélyi magyar irodalom valóban erősen kötődik ahhoz, hogy minden alkotás egy nagy egészhez adódik hozzá. Ez a közösségi tudat mélyen gyökerezik, a kisebbségi létben ez természetesnek számít.
A román íróknál viszont másfajta motivációkat látok. Ők általában nem egy közös ügy vagy nemzeti cél érdekében írnak, hanem egyéni, sokszor nagyon személyes indíttatásból. Persze, ha kisebbségbe kerülnének, valószínűleg náluk is előtérbe kerülne egy hasonló érvrendszer, mert ez a dolgok természete.
Mostanában egyébként fel-fellángolnak olyan viták, amelyek jól mutatják a különbségeket. Például a román nyelv védelme az anglicizmusoktól nagy divat a nyelvtannácik körében. Vannak, akik szinte keresztes lovagként küzdenek azért, hogy megmentsék a nyelvet a „romgleza” térhódításától. Az az érzésem, hogy ha nincs egy közös nagy ügy, akkor az emberek maguknak kreálnak egyet, és ebben próbálnak kiteljesedni.
Mennyire ismerik a kortárs erdélyi magyar irodalmat a román irodalmi körökben? Mit tapasztalsz ebben?
Őszintén szólva, keveset tudnak rólunk. Vannak közös események, például a Discuția Secretă fesztivál, ahol román és magyar költők együtt lépnek fel. Ilyenkor van egyfajta kölcsönös tudás és elismerés. Győrfi Kata vagy Sántha Attila neve például ismerősen cseng bizonyos román körökben.
De az is tény, hogy sokszor nehéz megértetni velük az erdélyi magyar lét sajátosságait. Például ami Magyarországon történik politikailag, az néhányunkat mélyen zavar, de egy románnak ezt külön el kell magyarázni, mert ő nem ebben a közegben él. Nekik a magyar politikusok gyakran imponálóak: jól beszélnek angolul, magabiztosak, míg a saját politikusaikat néha egyszerűen műveltebb juhászokhoz hasonlítják. Ez teljesen más nézőpont.
Azt viszont érzem, hogy itt, Bukarestben, az én jelenlétem másfajta ismertséget hozott. Most jelent meg két Márai-regény egy kötetben, az én fordításomban, és már két könyvklubba is meghívtak beszélgetni róla. Ez nem történt volna meg, ha nem lennék itt. Bukaresti lakosként elérhető vagyok, nem kell utaztatniuk. Egy könyvesbolt biztosít két üveg bort, és máris megvan a beszélgetés. Az ilyen közvetlen jelenlét sokat jelent, mert nem csak egy távoli irodalmi alak vagyok számukra, hanem valaki, aki itt él és részt vesz a kulturális mindennapokban.
Egyre többet írsz románul is. Hogyan működik ez nálad, és miért érzed fontosnak, hogy román nyelven is alkoss, legyen az vers, próza vagy bármi más?
Az elején leginkább a közvetítés miatt tartottam fontosnak. Szerettem volna azokat a problémákat, amelyek szerintem közösek – vagy én közösnek érzem őket –, úgy megfogalmazni, hogy a román közönség is érthetően találkozhasson velük. Hiába vonulunk sértetten a magyar nyelv biztonságába, attól nem történik semmi.
Az ember persze nem várhat csodát, mert mindig több lesz a közönyös, mint a megértő, de azért akadnak, akiknek nincs fátyol a szemük előtt, és megértenek valamit abból, amit képviselsz. Erdélyiként az egyik közösség folyton Trianont emlegeti, a másik pedig a kontinuitást. Én egyik címkében sem találom meg magam, így el kellett magyaráznom a másik nyelven, miért gondolom másként.
Később, amikor már egyre többet használtam a román nyelvet, felfigyeltek rám, és elkezdtek anyagokat rendelni. Például a Vatra magyar számába kellett írnom, vagy az Apostrof számára Kolozsváron. Ezzel párhuzamosan már nemcsak publicisztikát írtam, hanem esszéket és irodalmi cikkeket is.
Ahogy Bukarestbe költöztem, és itt mindenem románul zajlott, néhány versem is románul született meg. A Visszaforgatás regényemnek a folytatását például románul kezdtem el írni, mert azon a nyelven indult be bennem a történet. Ez persze nem jelenti azt, hogy elhagynám a magyar nyelvet; továbbra is dolgozom magyar szövegeken, magyar regényen. De azt hiszem, kulturális szempontból nyitott, könnyen mozduló ember vagyok, és ez a mozgás természetes számomra.
A Visszaforgatás folytatását románul írod? Ez nagyon izgalmas! Mikor kezdted el, és mikorra várható a megjelenése?
Már elkészült a kézirat, de hosszú az út a megjelenésig. Remélem, hogy nyárra már kézbe lehet venni a könyvet. Egyébként az első rész sikere is inspirált. A Visszaforgatást románra is lefordították, és nagyon jó fogadtatásban részesült, ez is ösztönzött arra, hogy folytassam.
Látom, hogy aktívan részt veszel a bukaresti irodalmi életben, számtalan eseményen, bemutatón jelensz meg. Mennyire fogadtak be természetesen? Azonnal integrálódtál?
Az elején rám csodálkoztak. Emlékszem, egyszer találkoztam Pavel Șușară művészettörténésszel és költővel a téli bukaresti könyvvásáron, majd később újra a Parasztmúzeumban. Csodálkozott, hogy egyre-másra összefutunk, többször kellett elmondanom, hogy magam is bukaresti lakos vagyok már. Időbe telt, mire az emberek agyában elrendeződött, hogy én nemcsak „itt vagyok”, hanem itt is élek.
Például Cătălin Ștefănescuval nemrég leveleztem egy tervezett találkozóról, és ő is azt hitte, hogy Kolozsváron vagyok. Meg kellett magyaráznom, hogy már Bukarestben élek egy ideje. Az idő múlásával viszont egyre többen tudták meg, hogy itt lakom. Nagy szerencsémre, rögtön a megérkezésem után felkértek, hogy legyek a Matca főszerkesztője. A lapszámbemutatókon, fesztiválokon, könyves eseményeken rengeteg emberrel találkoztam, így egyre többen jegyezték meg, hogy itt vagyok, számíthatnak rám. Ma már rendszeresen hívnak tévébe, könyvbemutatókra, irodalmi estekre.
Mennyire volt természetes számodra, hogy egy román irodalmi lap főszerkesztője lettél, és nem egy magyar lapé? Hogyan élted meg ezt a váltást?
Egyrészt azt mondanám, hogy még „repülés közben” voltam, jóformán le sem telepedtem Bukarestben, nem értem földet. Ez bizonyos értelemben szerencse volt, mert nem volt időm megijedni. Minden hatott rám, de nem tudtam igazán reagálni. Csak lassan fogtam fel, hogy felkértek, legyek a Matca főszerkesztője.
Korábban már felmerült magyar környezetben is, hogy főszerkesztő lehetnék, de az végül nem valósult meg. Így nem volt teljesen váratlan ez a felkérés, bár az, hogy most egy román irodalmi lap élére hívtak, mégis más volt. Nem szeretnék álszerény lenni: az, hogy felkértek, valahol a szakmai múltam természetes folytatása volt.
A Matca létrehozása és a felkérésem azonban a kultúrák közötti kapcsolódás szimbóluma is. Aki felkért, Némethi Barna volt, egy magyar származású, de román közegben szocializálódott szerkesztő. Az édesanyja, Arsene Irén, a Curtea Veche kiadó vezetője, és ő is magyar gyökerekkel rendelkezik. Ez a két ember és az ő történetük már önmagában megtestesítette a két kultúra közötti hidat.
Az elején egyfajta buborékban éltem. Még nem ismertem senkit igazán, csak azokat, akik felkértek, de szerencsém volt, mert ez a helyzet fokozatosan megváltozott. A lap nevét már korábban kitalálták – Matca, ami Marin Sorescu egyik drámájából származik. A lapot úgy képzeltük el, hogy ne csak a tartalom, hanem a megjelenés is színvonalas legyen, beleértve a nyomtatást és a grafikát.
Most már a nyolcadik számon dolgozunk, és azt hiszem, a kezdeti bizonytalanság után sikerült megállnunk a saját lábunkon. A Matca egy olyan kihívás lett, amely nemcsak szakmai, hanem emberi szempontból is rengeteget adott nekem.
Sokszor úgy érzem, hogy kicsit hiábavalónak tűnhet az erdélyi magyar közösségnek a román kultúráról beszélni, hiszen generációk nőnek fel úgy, hogy nem tudnak jól románul, és így nem is tudnak kapcsolódni a román kultúrához. Miért lett ez ilyen görcsös? Miért nem jutnak el a fiatalok arra a szintre, hogy otthonosan mozogjanak a román nyelvben és kultúrában is?
Több okot is látok. Néhány évvel ezelőtt meghívtak egy középiskolai versíró versenyre, ahol a tanulóknak megadott szavakra kellett szövegeket írniuk, például „fenyő” vagy „kagyló”. A versek 90%-a arról szólt, hogy „el vagyunk nyomva” és „szenvedünk”, hogy „olyanok vagyunk, mint a fenyő a hegyoldalban”. Ezeket hatodikos gyerekek írták, ami azt mutatja, hogy már otthon, a családban olyan szocializáció zajlik, amelyben az ellentét és az ellenségkép élesen megformálódik, és ez a hozzáállás rendkívül nehezen oldható fel. Az ember általában szereti a szüleit, nagyszüleit, és nem akar szembefordulni velük, hisz akkor úgy érezheti, hogy elárulja őket. Ez a belső konfliktus sokak számára bénító.
A másik fontos ok a román állam és a tanügyi rendszer süketsége. Évtizedekig kellett magyarázni, hogy a románt a magyarok számára idegen nyelvként kellene tanítani, nem anyanyelvként, de még mindig nincs elegendő segédanyag. Még ha el is indulnak jó folyamatok, gyakran hiányzik az a támogatás, ami szükséges lenne ahhoz, hogy működjenek.
A vegyes lakosságú régiók, mint Kolozsvár vagy Marosvásárhely, viszonylag könnyebben boldogulnak, de mi van a Székelyfölddel? Ott a magyar közösségek aránya jóval nagyobb, és az államot még mindig ellenségesnek érzik. Amikor Bukarestbe költöztem, sokan úgy reagáltak, mintha egy „ellenséges állam” fővárosába mentem volna. Még most is találkozom ezzel a látásmóddal.
Voltak, akik azt is írták, hogy „elmátkásodtam” – a lap címére utalva –, mintha árulást követtem volna el azzal, hogy szerelmes lettem, elköltöztem és román közegben kezdtem dolgozni. A szemükben az lett volna a helyes, ha magyar munkahelyem marad, és csak magyar párt választok. Ez számomra felfoghatatlan. Hiszen mindez természetes életfolyamat volt: beleszerettem valakibe, elköltöztem, és a munkám is ehhez igazodott.
Mégis, sokan úgy látják, hogy ezzel elárultam valamit. Ez a gondolkodásmód, amit – ahogy mondani szokták – „ivarérett emberek” is komolyan vallanak, számomra egyre kevésbé érthető.
Sokan kritizálják a román nyelv és irodalom oktatását, mert a tankönyvekben nehézkes, XIX. századi szövegek vannak, például Creangă meséi, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy a gyerekek megszeressék a román irodalmat. A kortárs szerzők nem is jutnak el hozzájuk. Kit ajánlanál azoknak, akik mégis szeretnék őket megismerni?
Gyerekeknek szerintem bőven lehet találni friss, jó írókat. Alex Moldovan például remek történeteket ír, Olgica történetei kifejezetten szórakoztatóak és maiak. Adina Rosetti is nagyszerű, ő egy egész mesét épített arra, hogy a román kifejezések jelentésével játszik, ez különösen izgalmas lehet azoknak, akik most kezdenek románul olvasni. Florin Bican meseátdolgozásai is nagyon jók, bár ezek már inkább haladóbb gyerekeknek valók.
Aki már szeret románul olvasni, annak ajánlanám Gellu Naum Apolodor világát, bár az inkább nosztalgia az én részemről, hiszen más idők gyermekeinek készült. De ezek mellett az említett Alex Moldovan, Adina Popescu, vagy Adina Rosetti mai, friss hangjai sokkal közelebb állnak a gyerekekhez.
Felnőtteknél kicsit más a helyzet. Például Marta Petreu Acasă, pe Câmpia Armaghedonului című regénye nagy kedvencem, mert Bonchida környékén játszódik, és tele van magyar származású román szavakkal, például „silvioita” (szilvaíz) jut most eszembe. Nemcsak irodalmilag érdekes, hanem kulturálisan is izgalmas felfedezés. Caius Dobrescu szintén figyelemre méltó szerző. Nemrég írt egy Bolyai-regényt, amit nagyszerű volna összehasonlítani Láng Zsolt könyvével. Szívesen megnéznék, meghallgatnék egy olyan beszélgetést, amiben a két szerzőt egymás mellé ültetik. De Dobrescunak van például egy székely krimije is, amelyben székelyek és szászok a szerepelők.
Ezek az írók nemcsak jó irodalmat kínálnak, hanem segítenek egy olyan kulturális térbe belépni, amely mindkét közösséget érinti. Egyikük sem „elzárt világban” alkot, épp ezért különösen izgalmasak.
Két év Bukarest után egyszerre élve a román és magyar kultúrában, hogy érzed, lehet-e egyáltalán megtalálni valami eszményi egyensúlyt?
Nem tudom, hogy létezik-e eszményi egyensúly, de számomra ez az élet most működik. Marosvásárhely szellemileg szűkös volt. Voltak jó barátaim, szép emlékeim, és ott volt a második életem, a második házasságom is, de összességében egyfajta szorítottságot éreztem. A városnak megvolt a maga korlátozottsága, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy változásra vágytam.
Az élet úgy alakult, hogy nem Kolozsvárra mentem vissza, hanem Bukarestbe költöztem. Itt viszont meglepően jól érzem magam. Az elején féltem a nagyvárostól, de mára belaktam. Tudom, melyik buszra kell felszállni, hol kell leszállni, és a barátnőm, aki már húsz éve itt él, sokat segített, hogy mára otthonosan mozogjak benne.
Ami még különösen izgalmas számomra, hogy sok fiatal emberrel dolgozom együtt, akik a lányommal egyidősek – ő most huszonöt éves. Ezek a fiatalok teljesen más világban nőttek fel. Nekik el kell magyaráznom, mit jelentett az én időmben a karszám, az egyenruha, vagy hogy miért nem lehetett rövid szoknyát viselni. Ezek az eltérések néha feszültségekhez vezetnek, de rengeteg új nézőpontot is adnak.
Bukarest számomra egy sokkal tágabb világot jelent. Ez a tágasság szellemileg felszabadító, inspiráló, és olyan szempontokat kínál, amelyek folyamatosan frissen tartanak. Nem tökéletes, nem hibátlan, de nekem ez most nagyon kielégítő.