„Tegnap megnéztem a Magyar Menyegző filmet.
Mindenkinek aki részt vett benne, tiszta szívemből gratulálok! Csodálatos lett!
A lelkemben a népzene építi fel a legstabilabban a falaimat, sokszor elérzékenyültem. Vagy úgy is mondhatnám, hogy végigsírtam.
Gratulálok Pál István Szalonna! Tökéletes, megható, gyönyörű, szívmelengető zenei rendezésedért.
Nézzétek meg és legyetek rá büszkék, hogy magyarok vagytok! Ilyen kultúrkincs amit mi örököltünk eszméletlenül ritka!„

Nem tudom, mikor lesz már vége ennek a furcsa skanzenmentalitásnak, ami Erdélyt illeti – a film egy része ott is készült egyébként, a szentendrei skanzenban.
Néhány éve egy nagy operaénekesnőn döbbentem meg, aki azon töprengett a közösségi hálón, hogy ha felvesz egy székely ruhát, hát egészen közel érzi magát az őseihez. Most meg ez a rajongó poszt G. Nagy Viktóriától (a helyesíráson ne akadjunk fenn).
Káel Csaba egyetemista korában vett részt egy kalotaszegi lakodalomban, azóta hordozza e film tervét a szíve alatt. Hordozhatta volna még, hogy embereket lássunk benne, összetett, igazi érzelmekkel, ne pálinkázó és néptáncoló illusztrációkat egy falumúzeumhoz.
Mert nem vitatom, hogy Kalotaszeg egyes vidékein sajátos a viselet és a népzene, csak azt, hogy semmi más ne lenne ott, mint ez, és hogy minden pillanatban ludak gágognának az érkező kocsi előtt. „Ezek soha nem alszanak?” – az ilyen kérdések bosszantanak, amilyent az egyik magyarországi intéz a másikhoz, és a bokázó fiatalember. Nem borít el mindent a táncház, ott sem.
De akármiről lenne szó, ha nem is Erdélyről: minden jó filmhez igazi emberekre van szükség, akik lélegeznek, örülnek, őrzik a hagyományaikat, de szembesülnek azzal, hogy nem őrizhetik folyton a forrongó világ ellenében, ésatöbbi.
Ez ismét csak nem jelenti, hogy Pál István Szalonna ne lenne remek muzsikus, és ne szerzett volna örömet neki mindaz, amit a filmért tett. Csak a film nem olyan, hogy örülni tudnék neki.
Hiszen ez olyan, mint a tudatos vakság és vakítás: ha embereket látnánk, meg is kellene értenünk őket. Így senkinek nem kell fáradnia ilyesmivel: újra visszanézheti, amit már úgyis tudott.
Ez a vakítás pedig a gyarmatosítás logikája: akit nézünk, azt nem ismerjük meg, azt nem látjuk, nem is akarjuk látni teljes, mondjuk HD-mivoltában, hanem csak a homlokzatát, az egyenruháját, a kartonlapját. Ilyen mindenkinek, minden időben van, de az igazi művészi kihívás az, hogy mögéjük nézzünk, megkapargassuk a felszínt, kibontsuk mindazt, amit elrejtettek ott.
Nem sikerült.

A szerző blogbejegyzése 2026. január 26-án.