Fotó: KÁMSZ dokumentumtára
Mit lehet megmenteni ebből a mulandó művészetből? – kérdezi a barátom a mostani színészhalálok kapcsán. Elhajózott Tordai Tekla, Csíky András, Barkó György: mi marad belőlük?
A halálról lévén szó, lehetek őszinte, azt hiszem. Hát először is megmaradnak ők. „Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek. A hó elolvadt, téged eltemettek, ez megmarad.” – írja gyönyörű versében Várady Szabolcs. Egyszer láttam Tordai Teklát, amint ott tapos egymillió pohárcserép között egy Csehov-darabban. Egyszer láttam sírni Horatiust, egyszer Fridolin lesétált a lépcsőn a nézők közé. Egyszer egy néma szereplő azt ordította: „Nem!” Egyszer Hersét félholtra verték. A síró Horatiusba beleképzeltem az egykori Hamletet, akit soha nem láttam.
Szóval még az is megmarad, ami nem is volt – ez is a színház csodája. Megmarad a boldogság, amellyel néztem őket, néztük őket. Hogy van tehetség a világon, s hogy van értelme annak, hogy létezik tehetség, azt többek között tőlük tanultam. Nem láthattam Gina Patrichit vagy Gheorghe Dinicăt, de láttam őket.
Vagy nem is tőlük: nekik köszönhetően. Kollégáik, Kántor Melinda és Dimény Áron, Kézdi Imola és Bogdán Zsolt, ők elmondhatják, hogy tőlük. Én csak ültem, pislogtam dobogó szívvel, száz és ezer más emberhez hasonlóan.
Az, hogy megmaradnak, annak fényében is fantasztikus, hogy véget ért a világuk. A művészet egészen más lett 1990 után, mint volt azelőtt. Már nem tartotta meg a magyarságot, már csak az embert tartotta meg, aki figyelni akart és tudott. Annak a Kibédi Lászlónak, annak az Öregnek, annak a Ferapontnak akkor is volt súlya, amikor kizárólag belülről teremthette meg.
Amikor Balázs Imre Józseffel és Dávid Gyulával kitaláltuk a Prosperót, azt szerettük volna, hogy könyvben is őrizzük meg, ami a színpad fölött lebeg. Csíky Andrással és másokkal sikerült, Barkóval hiába próbálkoztunk. Ez azonban teljesen mindegy: a színvonalat, a tehetséget, az alázatot, a szépséget úgy is felmutatták.
Azt reméltem, soha nem halnak meg. De, amit jelentettek számomra, az naponta formál.
