Szomorú vagyok, amikor nem tudom elmagyarázni-megértetni a barátnőmmel, aki román anyanyelvű, hogy mit jelentett az én számomra Bodor Ádám, és miért. Ez utóbbi kérdés miatt tettem oda a „megértetni” szót, elvégre a „mit jelentett” teljesen szubjektív, még akkor is, ha nemcsak az én számomra, hanem a nemzedékem számára is.
Amikor a Sinistra körzet megjelent, másodéves egyetemista voltam. Előzőleg, a Holmi novellapályázatán olvastam a Gábriel Dunká-s fejezetet, és minden túlzás nélkül azonnal tudtam, hogy ez valami más. Nem egyszerűen „jó író”, még csak nem is egyszerűen „nagy író”, hanem más.
*
Bodor Ádámot a nyolcvanas évek közepén, még középiskolásként olvastam először a Rakéta Regényújságban. Már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy szerzőként azt mondta, „Farkasréten szeretnék megpihenni”. Ez a mondat akkor, tizenéves koromban, mélyen ért: a kisebbségi szocializáció fontos eleme volt, hogy a Házsongárdnál, a kolozsvári temetőnél szebb hely nincs, főleg egy olyan ember számára, aki Kolozsváron született.
Igen, ezt a mást nehéz megmagyarázni. Tamás Gáspár Miklós egy anekdotát idéz, amelyben hárman sétálnak: ő, Vermesy Péter, a zeneszerző, és Bodor Ádám, aki fütyörészik. Vermesy megszólal: „Hamisan fütyölsz.” Mire Bodor: „De mit fütyülök hamisan?” Ez szép, de nehéz egy nem-magyarnak elmagyarázni, hogy ettől miért más, varázslatos, egyedi, utánozhatatlan Bodor Ádám stílusa, a fordításokból pedig nem jön át. Talán úgy kellene eljárni, ahogy Parti Nagy csinálta Caragialéval: szinte nem érdekelte a jelentés, a Karnebált a maga stílusa és ízlése, a maga nyelvzsenije szerint alkotta meg, mégis teljesen eltalálta a román drámaíró világát.
Igazságtalanul fog hangozni, de bővíteni, díszíteni, a részletekben tocsogni mintha könnyebb lenne, mint visszavágni, kihúzni, megszorítani, egyszerűsíteni. És kinél lehetne mondatot találni, nyelvet-stílust találni Bodor román fordításához? Ștefan Bănulescu Milliomos könyvének világa hasonló a Sinistráéhoz, de a nyelv egészen más: nem a takarékosságból épül. Bodor mindenütt más, de csak egy magyar számára igazán.
Közveszélyes író: ha olvasol tőle valamit, szeretnél úgy írni, mint ő, de sehogy sem sikerül, holott sejted, hogy nem fog sikerülni. A jelentés körei egészen másak, mint akár a legnagyobbaknál. Nem is tudom, hogy egyáltalán vannak-e, ezért szoktam felháborodni, amikor a romániai diktatúra leírásának tekintik. Akkor sem az, ha vannak párhuzamok, hasonlóságok. Különben is, a romániai diktatúra egy szószátyár rendszer volt, folyton elmagyarázta, kinek az érdekében kegyetlen.
Nem, Bodor nem egyfajta valóságot ír le, ha százszor is megmásszák mások a Radnai-havasokat, ahol találunk olyan neveket, mint a Sinistrában. Ő maga mesélte el, hogy Mukkermant talált a német telefonkönyvben. Na és?
Ezek puszta önmagyarázatok, válaszok egy-egy interjúban. Maga a szöveg megmagyarázhatatlan. Miről szól a Gyergyó éghajlata vagy A Zangezur hegység? Van bennük táj, de az majdnem mindig van Bodornál, van szerelem vagy inkább vonzódás, de az is abból derül ki, hogy Karen Akopján és Zoltán Mazakján közös leheletétől párás lesz az ablak.
A gesztusok önmagukban történetek, de annyira így, hogy nem lehet kibontani őket. Az író nem is követi el azt a hibát, hogy kibontsa bármelyiket is. Andrej Bodor leborotválja Elvira Spiridon szeméremtestét, de a jelenet nem úgy van elmesélve, hogy kíméletlenségnek hasson, vagy a szerelem netovábbjának. Különben Andrej Bodor cseppet sem tiltakozik a körzet hatalmasságai és abszurd vagy inkább érthetetlen szabályai ellen. Másfelől a szöveg Aron Wargotzki meggyilkolását sem úgy meséli el, ahogy bárki más elmesélné. Bodor világában nincs helye az erkölcsnek. Az erkölcsi ítélet fel van függesztve – nem tudom, olvasta-e Kundera Bodort, de egyik kedvence lehetett volna, elvégre ő mondja az Elárult testamentumokban, hogy a regény az a műfaj, amelyikben az erkölcsi ítélet fel van függesztve. Bodor szövegei ideális terepei ennek az amoralitásnak.
Balladisztikus szövegek ezek, de ez a címke ismét csak nem segít. Hogy a másik nagy erdélyivel példálózzak: Szilágyi István mondatai is balladisztikusak, valamiféle erkölcsi tanulság mégis levonható mindegyik könyvéből. Szendy Ilka gyilkos, Fortuna Illés lázadó.
*
Mielőtt félreértenének: nem azt állítom, hogy Bodor nagyobb író, mint Szilágyi – ezek a vetélkedők nem érdekelnek, különben is, egy bizonyos színvonal fölött teljesen mindegy, ki hogyan ír. Azt keresem, mi teszi sajátossá Bodor világát, és úgy találom, hogy az amoralitása. A szereplők cselekszenek, de nem vitatkoznak: mindenki teljesen magától értetődőnek és öröktől fogva adottnak tekinti, ami történik és ahogy történik.
Nem a nagy gesztusok világa ez, ahol a közös lehelet olyan, mint egy vallomás: a férfiak nem borulnak térdre, a nők pedig nem hatódnak meg. Közhelyellenes, előítélet-romboló, kemény világ ez. Erdélyiként az is érdekes a számomra, hogy az etnikai származásnak semmiféle jelentősége nincs: Mustafa Mukkerman nem „magasabb rendű”, mint Géza Hutira, magyarok és románok között pedig szintén semmi különbség, holott a szerző bizonyára tudna ezt-azt mondani magánemberként, sőt, még Caragiale fordítójaként is.
A táj inkább ellenséges, mint szép, noha borzongató szépsége révén jelentős szereplője a történetnek. De mi is a történet? A történet az, hogy mi annak nevezzük, mert ahol több ember van, ott az elvárásaink szerint történnie kell valaminek.
Ahol pedig nyelv van, ott meg kell ítélni a történeteket, úgy tanultuk. Esterházy lebontotta ezt, de Bodor nem színész, aki úgy bont le, hogy közben örül annak, ahogy lebontja. Bodornál lebomlik valami: egyszerűen szólva minden előzetes elvárás.
Jakus Ildikó elmagyarázza Hévizi Ottónak, miért nem Ottlik az erkölcs képviselője az Iskolában, vagy miért nem az erkölcs regénye az Iskola. Bodornál azonban senki nem az erkölcs képviselője. Negatíve sem, vagy hogy fogalmazzak: úgy sem, hogy nem képviseli a hatalmat, de lázad ellene. Gábriel Dunka mindenféle lelki gesztus nélkül besúgja Elvira Spiridont. A szereplők nem erkölcsi kategóriákban gondolkodnak.
Erkölcsi kisemberek, ha szabad ezt mondanom. Nem döntenek úgy, hogy gazemberek lesznek, senki nem ütögeti az ujját az arcához: na de, barátom! Szemrehányás éppúgy nincs, ahogy megdicsőülés sincs. Csak a helyzet van, az pedig mindenre mentség.
Inkább ezekben látszik, hogy Bodor Romániában született és élt, mint abban, hogy valaki felismeri a Radnai-havasok környékét vagy egyik-másik szereplőben ki tudja, kit. Azzal a különbséggel, hogy Bodornál a mentséget sem hangsúlyozzák – hangsúlyozni veszélyes, a helyzetet viszont mindenki ismeri.
Gondolom, azért mondja Bodor mindig, hogy nem szereti a novellájából készült Gothár-filmet, mert nem a megfejtés érdekli, hanem a pőre történet. A magyarázat nem lélektani, a Sinistra vagy más Bodor-művek szereplői nem bonyolult lelkek, inkább csak figurák egy öröktől fogva adott és inherens szabályok szerint működő színpadon.
*
Éppen a fentiek miatt nem tudok mit kezdeni azzal a meglátással sem, hogy Andrej Bodor és Elvira Spiridon között szerelem lenne – olyanok szokták hangoztatni, akik meg akarják védeni Bodort az érzelemtelenség vádjától. De hát pont ez az érzelemtelenség az, amitől olyan erősek az írásai! És hadd legyek egy kicsit személyesebb: erdélyiként réges-rég meguntam az érzelmeseket, azokat, akik tézisdrámákat és tézisregényeket írnak a kisebbségi élet súlyairól, aztán elmagyarázzák, hogy miért volt szükség besúgókra.
Sőt, ha innen nézem, az is jó, hogy a rendszer képviselői (Borcan ezredes, Coca Mavrodin, Jean Tomoioaga ezredes, a többiek) nem összetett személyiségek. Akkor lehet a legközelebb kerülni egy jó kis diktátorhoz, ha bemutatjuk, hogy ő is ember! Szó sincs róla.
„…minden lényegest kiemel a szövegből, ha van történet, ha van csattanó, ha van példázat, ha stb., akkor az a szövegen kívüli térben lesz meg” – írja jelentős esszéjében, „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „történeté”-ben Láng Zsolt, nyilván annak folytatásaként, amit szintén ő fogalmazott meg másik jelentős esszéjében, A sütőben: hogy anideológiára vágyik minden ideológia és antiideológia helyett.
„(Ahogy Karen Agopjan üldögél Zoltán Mazakjánnal és Metakszával a teraszon, és szórakozottan belehamuz a betonból kivágott lábnyomba! Ha egy percem volna a romániai magyar irodalom történetének megírására, polaroiddal lefényképezném ezt az árva mozdulatot…)” – írja Láng ugyanott, mármint „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „történeté”-ben . Emberi mozdulat, mert megmagyarázhatatlan. És nem egy előre megadott jelentés része.
Érdekes, mert a Sinistrában minden annyira előre megadott, hogy a diktátorok is előre megalkotott szabályokat képviselnek. Talán ezért van annyi állatias szereplő: Connie Ilafeld, Oleinek doki, aki a medvékkel él a Hamza Petrikákkal együtt; és ezért nem lehet eldönteni, Géza Kökény szobor-e, vagy ember. Hiányzik belőlük az emberi mivolt legfontosabb aspektusa: hogy autonóm egyéniségek.
Senki nem egyéniség, inkább funkció. Kafkai világ ez, amelyben a szereplőket dróton rángatják. Az alakok változhatnak, a szabályok nem: emlékezzünk, az utolsó ezredesnek, akivel Andrej találkozik, „arca csupa púder, ajka merő rúzs”, de ő is ezredes: egy túlszervezett világ képviselője.
Nem is értem, hogy fogamzhatott meg egyesekben a gondolat, hogy ez a világ egy valódinak a rekonstruálása: Heller ezredesei A 22-es csapdájából abszolút emberiek, mert hülyék. Bodor ezredesei nem hülyék. Nem is okosak: alkatrészek csupán. Beszélő alkatrészek, akiknek sárguló vatta csorog a füléből.
Nem azért nem értjük, amit tesznek, mert rejtőzködnek, hanem mert ők sem értik – ez már minden Bodor-szereplőre érvényes. Vonzalom támad közöttük, haragszanak valakire: ezek mind olyan érzelmek-állapotok, amiket már millióan éreztek előttük, vagy amiken milliók átmentek már. Ilyen módon aztán azt is nehéz eldönteni, mennyit számít az, hogy Zoltán Mazakján van ott Karen Agopján mellett. Egy férfi és egy nő, akik ugyanarra az ablakra lehelnek.
Ez persze nem verseny, de Bodor Kunderán is túllépett, elvégre a Tréfa, A lét elviselhetetlen könnyűsége vagy bármelyik Kundera-regény minden elmélet ellenére közöl információt arról, hogy melyik szereplő mit tervez, miről álmodik, s ez mégiscsak a morál területe már. Bodor szereplőinek nincsen se terve, se álma. Andrej Bodor meg szeretné találni a nevelt fiát, de hogy miért, arra nem kapunk választ, arra sem, ugyan miért nem fejeződik be a Sinistra körzet, ha már megtalálta, és mit sem tud kezdeni vele.
*
Érzelemtelennek, erkölcsön kívülinek nagyon nehéz lenni. „Nincs költő-csodagyermek és nem is képzelhető el. Miért? Azért, mert igaz ugyan, hogy a költészetnek is az ösztönök, a homályos, tudattalan vágyak a mozgatói, akár a zenének, s kifejezésében éppoly érzéki és érzékletes, akár a zene, de anyaga az emberi szó, mely – bármily távolról és közvetetten – mindig értékítéletet is rejt magában. Ilyesmire csak érett fő képes. Játék a költészet, de az elme játéka is. Érzelmi lávája szükségszerűen értelmi szűrőn jut el hozzánk.” Kosztolányi meglátása sokat árnyalódott az időben, de még mindig megőrizte az érvényességét is. A Bodor kapcsán sűrűn emlegetett Kafka szereplői személytelen, átláthatatlan szövevényben vergődnek, de ők vergődnek, ők az áldozatai. Bodornál mintha a szereplők építenék fel azt a világot, amelyben elpusztulnak. Hűvös mondatai a pusztulás felé löknek: „könyvében mindvégig dermesztően hideg van”, mondja Márton László. Aki egyben azt is megkérdezi Az elátkozott peremvidék című írásában: „Mivel magyarázható, hogy Bodor Ádám két legérettebb, legizgalmasabb kötete (Az Eufrátesz Babilonnál és a Sinistra körzet) már áttelepülése után, Magyarországon jelent meg? Immanens alkotói folyamatokkal? Vagy a közegváltással s a vele óhatatlanul együtt járó elszigetelődéssel (amely pedig az áttelepült írók munkájára igen sokszor bénítóan hat)? Vagy egyszerűen az itteni cenzúra viszonylagos lazaságával, majd megszűnésével?” Ezt nem tudom; de arra, hogy miért az áttelepülés után kopik le az írásokról a morál, arra azt válaszolnám: azért, mert az író megszabadult a kisebbség nyomasztó, mereven kétosztatú erkölcsiségétől – melyről egyébként tizenöt éve folyamatosan kiderül, hogy hazugság volt, vagy szelídebben: félreértés és éretlenség. A kisebbség nagyszerűen tudta, ki a gazember és ki a hős, mégis: minden tudása ellenére végül egy gazembert kezdett bálványozni.
Erről elég is ennyi: Bodor kapcsán szeretnék az ő világa közelében maradni, noha nem áltathatom magam azzal, hogy kicsit is közelebb kerültem hozzá. De legalább törekedtem felé, miközben a közelében voltam. Ez pedig igazán nem semmi. Örülök, hogy ez a valami a 90. születésnapja környékén sikerült!
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 8. számának Feuilleton rovatában 2026. február 20-án.
