Nagy erdélyi magyar hagyomány, hogy a beszélgetés lehetőleg mindig maradjon el. Akár Sütőről van szó, akár Szilágyi Domokosról, akár most Böjte Csabáról, mindig azt éri a szájretorzió, aki „kirobbantotta” az ügyet. Amikor a Sütő András-Földes László ügyről értekeztek az akkori A Hétben, Görömbei András olyasmit írt, a Sütőt támadók a bokájáig sem érnek fel az írónak. Most Böjte Csabáról is hasonlók hangzanak el.
A stratégia tehát kettős: egyrészt elhallgattatni a szerzőt, másrészt minimalizálni az esetet. Ez nem azért káros, mintha körben parázsló hiénák lennénk mind, akiket érdekel egy történet – bár nem tagadom, ilyenek is vannak –, hanem azért, mert így még az emberi vonások is eltorzulnak. Így már nem is arról beszélünk, akiről szó van, hanem magunkról.
Mindez, én azt hiszem, a kisebbség félelméről szól, oktondi reflexeiről. Ha valaki „közülünk” lebukik, akkor „mi” bukunk le. Holott tudomásul kellene venni végre, hogy ha van ez a „mi”, éppen az ő érdeke lenne, hogy beszélgessünk. Semmilyen beszélgetést nem lehet megóvni a túlzásoktól, de mert nagy része írásban folyik, kibírhatnánk, és legalább néhányan megóvhatnánk saját magunkat a személyeskedéstől és a színvonal alattiságtól.
Sütő András a Holdból érkezett Stefano Bottoniról beszélt, Böjte Csaba a nőkről, akik visonganak a fejszétől. Mindkét reakció provinciális, és leginkább éppen azokhoz méltatlan, akik megtámadva érzik magukat. Mindenki elvesztheti a fejét, és nyilván senkinek nem tetszik, ha egy élet munkáját érzi lerombolva. De hazamegyünk, a földhöz csapunk néhány tányért, lezuhanyozunk, és árnyaltabban kezdünk fogalmazni.
Már ha tudunk – mert éppen ez a kérdés. Nem a tehetségről beszélek, hanem a közegről. Egy beszélgetés-elleni közegben, egy közegben, amely bezárul, nem lát önnön korlátain túl, nem is akar föléjük tekinteni – „Mi a tökömet keresel te Bukarestben?”, kérdezte valaki kedvesen – nos, ebben a közegben a világ zsenije sem képes jól megszólalni. Ráadásul Böjte Csaba a Fidesz üdvöskéje lett, egy olyan párté, amely az egyértelmű igazság birtokosaként adja el magát, és sokan meg is veszik.
De maga ez az összezárulás is a remegő kisebbség örömét fejezi ki: végre ismét összezárhatunk! Végre nem érdekelhet semmi más, csak az, hogy valaki rólunk beszél!
Ebben az összezárásban mindenki ellenség, aki nem zár össze. Van egy szoborpark, és nem fogadjuk el, hogy valamelyik alak ne legyen szent. Eszünkbe sem jut, hogy nem szentekre van szükségünk. Eszünkbe sem jut, hogy ezzel a beszélgetés-ellenességgel a hiteles védelemnek még a lehetőségét is elvesszük.
És nagy szempontkeverők vagyunk. Ha valaki jelentős vagy népszerű író, már nem is tehetett semmi kérdéseset. Ha valaki élete egyik pillanatában jót tett, a másikban sem tévedhetett. Mintha az emberek egyarcúak lennének, egyszer s mindenkorra adottak, akik minden helyzetben ugyanúgy reagálnak.
De hát az emberek sajnos nem ilyenek. A forradalmár nem is annyira bátor, mint amennyire nem tudja befogni a száját. Zoszima sztarec meghal, és Aljosa Karamazov minden rajongása ellenére bomlani és bűzleni kezd. Honthy Hanna kitartott nő volt, Zrínyi Miklós pedig egy kardért leszúrt egy másik arisztokratát.
Ha befeszülünk, azt képzeljük, örök erényekre teszünk szert, de erről szó sincs. Örök ostobaságokra, azokra igen, szert teszünk mindenképpen. És az örök lehetetlenségre, hogy bármit is megnyugtatóan tisztázzunk.
