A magyarság lelki alkata szkizofrén – mondja Gerő András egy remek előadásban a kiegyezésről.
Abból vonja le ezt a következtetést, hogy miközben 1867 előtt sokan sóhajtoztak Kossuth után, azért ezzel egyidőben arra vágytak, hogy simuljanak már ki a dolgok, és jussanak végre nyugodt álláshoz: ne legyen a magyarságon 1848-49 ódiuma.
Ugyanakkor Gerő azt is mondja, hogy amikor a mentalitás „kiélesíti” mindazt, ami történt, akkor megfosztja a történelmet a kompromisszumoktól:
a magyarság nem szereti a kompromisszumot, megromantizálja mindazt, ami történt.
Nem szereti Deákot, a kiegyezés atyját: „a haza bölcsét” mindig is kétértelmű tisztelet övezte.
Ez elég elkeserítő, mert azt jelenti, hogy bár a való életben a magyarok felépítették mindazt, amit a kiegyezés korszakában felépítettek, szeretni azért, főleg az utódok, nem az építkezést szerették, hanem az izgékonyságot, a lobogást, akármi legyen is a következménye.
Az a tizenhárom ember, akiről ma megemlékezünk – noha többen voltak, mint tudjuk, most maradjunk mégis a megszokott számnál – ennek a lobogásnak esett áldozatául, no meg annak, hogy Kossuth csak retorikailag szeretett lobogni. Ám a forradalmárság szeretetének egyik tünete, hogy az ember nem néz a szavak mögé.
Ha „Deák” és „Kossuth” nevét egyaránt metaforaként kezeljük, az egyiket az építkezés, a másikat a forradalom metaforájaként, akkor azt hiszem,
Magyarországon és a „magyar mentalitásban” most is szkizofrénia működik.
Egyfelől odamondunk mindenkinek, elsősorban az Európai Uniónak, de közben, s ezzel összefüggésben, különféle intézményeknek és jogoknak: a magyar kormány szétverte a Közép-Európai Egyetemet, rátette a kezét más egyetemekre, államosítja a Ráday utcát, fóliáztatja a neki nem tetsző könyveket, és hallani sem akar arról a jogról, hogy egy halálos beteg ember maga dönthessen a sorsáról – s eközben a visító és aljas propaganda az emberi jogokra hivatkozva kikéri magának a jogot, hogy az emberi jogok ellen beszélhessen –; másfelől sokak szemében építkezés folyik, a nagyszerűnek vélt illiberalizmus csodálatos felépítése, egy centralizált, körbekerített, „erős” ország megalkotása.
Nos, az „aradi tizenhármak” – s azért teszem idézőjelbe a fogalmat, mert nem a külön-külön egyéniségekről beszélek, akiknek az Arad előtti sorsa és a jelleme lehetett ilyen is, olyan is – az „aradi tizenhármak” tehát nem a szkizofréniát ünneplik, hanem azt, hogy az ember azt képviseli, amiben hitt. Természetesen senkitől nem lehet elvárni, hogy feláldozza az életét, talán közöttük is akadtak, akik inkább mást választottak volna, mégis belehaltak, és ezáltal jelképpé válhattak.
De azt talán el lehet várni, amíg még szabadok vagyunk, hogy inkább a becsület és a tisztesség szerint éljünk, mint a gazemberség és a megalkuvás szerint,
és inkább higgyünk abban, ami az előbbiekhez tartozik, mint abban, ami az utóbbiakhoz. Például ne harsogjuk, hogy az áldozat a hibás, ahogy azt sem, hogy mi nem védenénk meg a hazánkat, amelyről egyébként annyit szavalunk.
Ha így történik, tehát ha inkább jobbra mutat az iránytűnk, mint balra, akkor az aradi tizenhármak halála nem volt hiábavaló.
