„Wass Albert lélekben tiszta székely volt, és ez nem egyenlő az antiszemitizmussal.” Napok óta azon tűnődöm, mit lehet kiolvasni, kihallani ebből a mondatból, vagy inkább, hogy mit lehet „visszahallani”, mit gondolt az, aki mondta, mármint Geréb Péter farkaslaki alpolgármester.
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex.ro
Hogy a székelység egyenlő lenne az antiszemitizmussal, ezt, gondolom, senki nem állítja. Talán a merev identitás szempontjából értelmezhető: ha folyton másokkal szemben határozzuk meg magunkat – s a farkaslaki menü-cikkben azért elhangzanak ilyen „trianonos” mondatok –, akkor lassan mindenki-ellenessé válunk, hiszen szükségünk van a „szemközti oldalra”.
A nyilatkozatok különben úgy védik meg Wasst, hogy elítélik tulajdonképpen. Az író származását tekintve nem volt székely, ez azonban tényleg nem fontos – de mire gondolhatnak azok, akik azt állítják, „lélekben tiszta székely volt”? Egy eszmefuttatás arról szól, hogy ő és Márton Áron a két legigazabb székely, akik nagyon elkeserednének, ha látnák, mi történt itt. Ezt csak úgy lehet érteni, hogy „Románia történt”, s ha azokból lesznek az igazi székelyek, akik ebben az ellenségképben élnek, akkor nem olyan távoli az antiszemitizmus.
Az áldozatisághoz hozzátartozik, hogy „mindenki” hibás, kivéve minket, és a Wass-regények nagy része éppen erről szól.
Aki Márton Áronnal veti össze, az egyébként is nagy zavarban van: a püspök igazi keresztyén volt, aki embertársait óvni szerette volna, és ennek érdekében fel is szólalt. Wass Albert folyton arról írt, milyen nagyszerűek a magyarok, és hogy nekik van igazuk mindig, minden helyzetben, mindenkivel szemben. A magyarok szerintem is nagyszerűek, de a legkevésbé sem azért, amiért Wasst ünneplik.
Úgy látszik azonban, a rajongókat nem lehet meggyőzni. „Nagy marhaság” – válaszolja a katolikus pap az antiszemitizmus vádjára. A magyarság egy részének szüksége van arra, hogy valakiből minduntalan a saját igazolását olvassa ki. Olyan ez, mint valami matematika tétel, amelyet nem árnyalhat senki. Az önazonosság pedig leginkább az országhatárokban rejtőzik. Ha az egykori határok lennének meg, a magyarság lelke is meglenne – így viszont nincs meg, sérült és csonka.
Mindig érdekes, ha a lelket ilyen konkrét fogódzókhoz kapcsolják. Egy vonal a térképen, és már nyugodtak is vagyunk.
Szeretném hinni, hogy a lélek egészen más, jóval több, tágasabb és egyetemesebb valami, amely folyamatosan töltődik, árad és apad.
Egészen más abban az értelemben is, hogy rugalmasabb, nyitottabb, nyitható és csukható. Nem rokonszenves magyarság az, amelyik kizárólagosságokban fedezi fel és rövid távú jelzőkkel határozza meg önmagát. Ez ugyanis inkább zártság, mint bármi más, olyan zártság, amely fél mindentől, ami nem olyan, mint ő: ahelyett, hogy érdeklődve, kíváncsian forduljon a tőle különböző felé, félve és idegesen figyeli.
Nekünk nem különböző világhatalmakra és sötét erőkre kellene haragudnunk, akik mást faragtak belőlünk, mint akik voltunk, hanem eltűnődnünk azon, hogy miért földrajzi koordinátáktól tettük függővé a lelki alkatunkat, és még inkább azon, hogy miért makacsoljuk meg magunkat, és miért maradunk meg ebben mindenáron.
Sőt, miért képzeljük, hogy csak így lehetünk azok, amik.
Wass Albertnek is azt a hangját erősítették fel sokan, amelyik ezt állítja. Pedig egy embernek sok lehetősége van, hogy önmagát megtalálja, feltéve, ha nem akarja megszabni, hogy mit szeretne megtalálni, s nem büntetné meg magát amiatt, hogy másra, attól különböző dolgokra is kíváncsi lehetne.
Olyan Kolumbuszokhoz hasonlítunk, akik megsértődnek, hogy nem oda jutottak, ahová készültek, és sértettségükben megfordítják a hajóikat. Így nem lehet élni, hiszen az élet nem vaskorlátok közé szorított szabályrendszer.
Ha csak a nagyanyánk főztje ízlik, soha semmit nem fogunk igazán megkóstolni.
