Sokáig nagyon elvágólagos voltam: A gyertyák csonkig égnek-et például magasról érzelgősnek tartottam, és csak a remekműveket fogadtam el létezőként. Aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy nemcsak remekművek vannak a világon, és időnként „kevésbé remekművek” is megérintik az embert, mert nem remekművekből vagyunk összerakva, hanem emlékekből, vágyakból és álmokból. Egy graffiti, amely a megfelelő pillanatban jön szembe, egy dal, amelyen máskor nevetnék, egy motivációs podcast, amely az életemet menti meg, egy mozdulat, amelytől elfelejtem, hogy az előbb öngyilkos akartam lenni – mindez nem remekmű, de már nem is érdekel, hogy remekmű-e, mert az életem része.
Nemrég egy olyan könyvet olvastam, amely az 1990 és 2005 közötti időszakot tárgyakon keresztül veszi számba: az Amigo kávésdoboz, az Ikarusz buszok, a rezsó és a távolsági buszokba gyömöszölt rengeteg csomag alapján. Bementem egy közvécére, és rájöttem, a világnak ezen a részén a nem működő piszoárok a nyugatra hiábavágyás legfőbb jelképei: nem tudsz egy olyan létesítménybe bemenni, ahol legalább egy csésze ne lenne leragasztva.
Szóval Berzsenyi, Bartók, Csontváry: hogyne. De legalább annyira hogyne mindaz, ami annyira az életünk része, hogy már észre sem vesszük, de éppen ezért vall a kultúránkról inkább, mint azok, akiket emlegetünk, de nem használunk. Vagy talán még pontosabban: nem kérdezünk rá, hogyan használjuk. Mert más az, ha Parti Nagy használja Berzsenyit, mint ha elfújjuk a „nem sokaságot”, de fogalmunk sincs, ki volt ez a magányos óriás.
Úgyhogy én az 1989 előtt szokásos diszkrécióval szemben igenis mindent elmondanék, mert ezektől a mondásoktól érzi az ember úgy, hogy köze van ahhoz a nyavalyás íróhoz-költőhöz-művészhez-bűvészhez. Talán ezért szeretem a színházat: amikor Kézdi Imola keserű arcát látom a színpadon, akkor ő Mása is, meg az a nő is, akiből elő tudott bújni ez a keserűség. És Budizsa Evelynt sem ítélem el, mert közönséges: a szerep szerint az, de ha a szerepet meg tudta csinálni, akkor benne is ott rejtőzik. Nem vagyunk tökéletesek: törékenyek vagyunk, sebezhetők és ingadozók.
Örülök a tehetségnek, nagyra tartom, ünnepelem, térden állva imádom – de nem gondolom, hogy valahol az ionoszférában lebeg, ahol el sem érhetjük, meg sem próbálhatjuk elérni. Jaj, a mondat, apukám, tizennégy évig dolgoztam rajta, most meg kőbe vésem! Ringasd el magad, barátom, mondanám legszívesebben. Valahogy arra emlékeztetsz, aki csak akkor tud focizni, ha rézkupa van egy falusi asztalon.
A magyar kultúra napja a sokat használt Petőfi, az agyonhallgatott Szalóki Ági, az ószeren búgó románcok, az olvashatatlan Ottlik Esterházy goblenjén, a feledhetetlen Látó-táborok, a Romengo, a gyűrött fényképek a családi albumokban és a falvédők. Sőt, a tenyér nyoma egy falvédőn.
