Mi, akik olyan lelkesen biztattuk a kommunizmus túlélőit, hogy beszéljenek, meséljenek, nyilvánuljanak meg, sokára értettük meg, hogy ez nem is olyan egyszerű, és hogy nem minden esetben képmutatással, hazugsággal vagy gyávasággal állunk szemben. Illetve nem „sima” gyávasággal, hanem egy olyan fajtával, amelyet évtizedekig építettek bele az emberekbe. Azokba pedig, akik az ötvenes években még „alig tudták eszüket”, a lehető legkorábban és legszívósabban.
Szokoly Elek A periprávai védelem című kötetét forgatom. A hosszú évek óta Marosvásárhelyen élő szerző a bánsági Facsádon született, és öt évig fogoly volt itt-ott-amott, többek között a Duna-csatornánál, a Tulcea megyei Peripráván.
Aki az 1958 és 1963 közötti öt év krónikáját elolvassa, az egy szikáran megírt, humorral pöttyözött, megindító emlékező riportot olvashat, amelyben az elbeszélő hol a mából tekint vissza, hol úgy tesz, mintha ez a „ma” éppen most, ebben a pillanatban lenne.
„Pár napja egyedül vagyok a cellámban” – kezdődik a könyv, és az ember máris hideg borzongást érez. Azt hiszem, sokan egyetlen napot is nehezen bírnánk ki, noha tulajdonképpen sokkal többet kibírunk, mint amennyit képzelünk magunkról. Ebben a cellában indul a történet, de voltaképpen már korábban, amikor Moyses Márton húga felhívja a szerzőt, hogy a bátyját letartóztatták. Szokoly alig tizenkilenc éves volt ekkor, és mindenre felkészült, de „a rideg valóság szele csak most csapott arcul igazából”.
Aztán elkezdődik a pokol, bár a szerző a lehető legvisszafogottabban, olykor éppenséggel humorral idézi fel és meg mindazt, ami történt. Megverték, kiröhögték, koncepciós perbe fogták, sakkozott, amikor és amivel tudott, és amnesztiával szabadult. Olykor nem mondta ki, hogy „să trăiți”, máskor nem vette le a sapkáját: tiltakozott azzal a kevés eszközzel, amellyel tiltakozhatott.
Mindenesetre: a rendszer nem támogatta a „magánbeszédet”. Beszélned is parancsra kellett, és mert abból bármi lehetett, a legjobb az volt, ha hallgattál. „Hallgatni arany”: aligha volt rendszer, amelyben ennek a közmondásnak jobb hasznát vehették volna, mint akkor, 1989 előtt, és főleg éppen abban az időszakban, amikor Szokolyt letartóztatták. Gyakorlatilag akármit megtehettek az emberrel, és gyakran meg is tettek.
Szokoly Elek könyvének köszönhetően, melyet felesége, Smaranda Enache biztatására írt meg, értettem meg, hogy miért nem beszél az apáink nemzedéke bizonyos dolgokról. Ettől nekünk nem lesz könnyebb, de legalább nekik könnyebb lesz, ha megértjük őket. Az utóbbi idők történéseiből úgy tűnik, a „nagy” történelem számára úgyis teljesen mindegy – legalább a „kicsiben” tegyük meg, amit megtehetünk.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. február 24-én.
