Olvasom Halász Anna és Szász János szövegeit az Új Hét honlapján, és hirtelen rájövök, miért szeretem őket annyira. Azért, mert én is úgy írok, metaforikusan és lendülettel. Vagy azért írok úgy, mert szeretem őket? Ki tudná felfejteni hatás és visszahatás rejtelmes dinamikáját?
Az kétségtelen, hogy ezen a stíluson nevelkedtem – de hát ezt is inkább úgy kellene mondanom, hogy „ezen a stíluson neveltettem magam”. Mert stílusnak ott volt a könyvespolcon és a levegőben Tamási Áron meg Sütő András is, de ahhoz az írásmódhoz valahogy sose vonzódtam. És túlságosan korán író lettem, hogy a túl száraz szövegeket szeressem.
„Illyés Kingának nem kell zenekíséret – elég a saját muzikalitása. Nem kell neki dob – kitapsolja, kitáncolja a tamtamokat. Nagyon vakmerően és most már teljes fegyvertárának – teljes belső zenekarának és mozgásrendszerének birtokában szakít egy nemes hagyománnyal: azzal, hogy a versmondó élő könyv. Nem. Illyés Kinga ennél több.” Az ilyenszerű struktúrákat szeretem: amelyek mondanak is valamit, nemcsak szépelegnek, de szépen mondják, amit mondanak. Ahogy ez a portré elindul a színésznő kezdeteitől, és szakaszokat állapítva meg a pályáján kiteljesedik, mint maga Illyés Kinga.
Illyés Kinga nem teljesedett volna ki Harag nélkül, aki mindig azt az utasítást adta, amelyet a színésznő is adott volna magának. Ez is nagy kockázat és varázslat: mesternek lenni és barátnak; olyannak lenni, akitől az ember nem vitatja, de bízzon abban, hogy vitathatná. Tévedhetetlennek lenni, de nem a gőg, hanem az érzékenység révén.
Elég sokunkat felnevelt ez az általam éles kritikával illetett nemzedék mégis. Mármint a Halász Anna, Kacsir Mária, Horváth Andor, Ágoston Hugó, Rostás Zoltán, Szász János nemzedéke. Nem feltétlenül a személyes ismeretség, inkább a szöveg karizmájával. Műveltek voltak, mívesek, értelmesek, és mindebben nem ismerték a tréfát. Ha lapot írtak, hát lapot írtak, tisztességesen és alázattal, úgy, ahogy a legjobb esszéírók tették, holott „csak” hetilapot szerkesztettek.
Semmi „holott”. Úgy álltak hozzá, ahogy a legnagyobbak: nem nézték, hol végzik a munkájukat, nem márványt véstek, illetve dehogynem, csak nem a sixtusi kápolnát. De nem mindig tudod előre, hogy mit vésel: ezért érdemes mindent jól csinálni.
És ők jól csinálták: a lap már régóta nincsen, több munkatárs is elhajózott, de a szövegeket még mindig nagy örömmel olvashatja az ember.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. június 2-án.
mögötte Ágoston Hugó, mellette Kacsir Mária, középen Huszár Sándor főszerkesztő, mellette-mögötte Horváth Andor
