Az újabb szobor-ügy ismét feltárja „közös értelmezésünk” problémáit. Mégpedig szerintem azt, hogy még Marosvásárhelyen sincs egyetértés abban, ki volt Sütő András, és hogyan kellene ábrázolni.

Gáspárik Attila lelkiismeretesen csokorba gyűjtötte, ki mit mondott az íróról, én azonban nemcsak annak tünetét olvasom ki belőle, hogy a politikusok mit akarnak, hanem azt is, hogy a lakosok mit.

Úgy képzelem ugyanis, hogy a tömeg, mint egy gomolygó-morgó tenger, üzeneteket ad azoknak, akik képviselik, és ez az üzenet, noha hallhatatlan, valahogy eljut a politikusokhoz.

Sütő András olyan író volt, akinek a drámái sokat jelentettek az 1989 előtti erdélyi magyarságnak. Ez a közösség fenyegetve érezte magát, nem is alaptalanul, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a többi pedig lehetővé tette, hogy folyamatosan az elnyomottakkal és a lázadókkal azonosuljon, és legalább erkölcsileg felsőbbrendűnek érezze magát.

Ez az időszak 1989 után véget ért. A magyarok „elnyomása”, akármit mond bárki, már egyáltalán nem olyan, sőt, rossz nyelvek szerint – önéletrajzi megjegyzés, mint Esterházy mondaná – már nem is elnyomás. A magyarság szétszórt közösséggé vált, az egyének érdekei is különböznek, a Sütő-drámák alól elsiklott a talaj. Éppen Marosvásárhelyen láttam egy előadást valamikor, szerintem nem is volt rossz, de már korántsem azt jelentette, amit 1989 előtt.

Azt, amit egyesek követelnek, hogy „szavazzon a nép!”, íróként nem vehetem komolyan. Igaz, egy köztéri szobor más, mint egy kötet, de mi lenne abból, ha az egyik jobbról, a másik balról lökdösné a szobrászt? Semmi jó.

Másfelől úgy látom, ez a bizonytalanság, ez a szétszórtság látszik nemcsak a szobor vázlatán, hanem a reakciókon is. És a Facebook-ság: mindenki ért mindenhez, miért ne értene ahhoz, hogy milyen legyen egy szobor?!

Aki azért olvasta el idáig, hogy megtudja, mit javaslok én, annak csalódnia kell: nem javaslok semmit, csak ezeket látom: egy valahai nagy írót, akinek az életműve megromlott az időben, és még nem derült ki, hogy mást is mondhatna, mint amit akkor mondott. Egy várost, amely őrizné az emlékét, hiszen nemcsak irodalmi története van. És egy közösséget, amely már nem is tudhatja, ki az, akiről őrizne valamit.

A szerző blogbejegyzése 2026. január 22-én.