Thököly Vajk. Ez a név mindannak a szimbóluma, amerre az erdélyi magyarságnak nem kellene tartania.
Ha megnézzük az idei Szilágysági Magyar Napok programját, akkor azt látjuk, hogy az egyik pont: A Dalnok és a Költő – Fábián Zoltán és Thököly Vajk. Az utóbbi harsány vagy érzelmes klapanciákat ír. „Az a gyermek még bennem él, / Aki angyalt vár és remél, / Szívemben ím remény dobban, / Karácsony jő kis falumban. / Csillag ragyog fenn az égen, / Utat mutatva sötétben, / A harangok megkondulnak, / Lelkem ajtaján kopognak.” Ez az Üzenet jő karácsonyra, melyet bízvást be lehetne válogatni a Megfúvom fűzfalantomat című „szórakoztatóan rossz versek antológiája” javított kiadásába. És íme egy magyarság-opus: „Csak egy hely van e világon, / Kárpátok karjába`, / a magyarnak büszkesége, / Istennek áldása, / lehet körte, barack, szilva, / cseresznye vagy alma, / nincsen még egy olyan bajtárs, / mint a jó pálinka.”
Ilyen ez a költészet: problémátlan és csasztuskás.
A szerző verseit meg is zenésítik, talán a Kárpátia, talán mások, zenei műveltségem sajnálatosan hiányos thökölyleg. A lényeg, hogy olyan emberről van szó, aki tanár a régióban, s hol a Költészet Tavasza című jobb sorsra hivatott rendezvényen, hol a Szilágysági Magyar Napokon bukkan fel örökbecsű borzadalmaival, bizonyára kollégáinak és tanítványainak köszönhetően.
Meg lehet érteni, mondhatnánk, hiszen például ez a pálinkás magyarság minduntalan visszaköszön a lelkeinkben, egy népszerű magyarországi énekesnő is a „szilágysági pálinkával” szórakozott az egyik kolozsvári koncertjén. A pálinka tehát a mi magyar énünk, szerelmünk, tükrünk vagy münk – hogyne lenne szívesen látva bárhol az, aki erről fantáziál?!
A magyarság pedig a másik nagy valamink, aki erről ír, annak pláne mindent szabad. Nem számít, hogy hogyan, csak ontsa magából a nemzeti dalokat, valamiféle locsoló Adyt, aki szintén a hepehupás vén Szilágyban született, mint tudjuk.
A kisebbség, aki folyton-folyvást veszélyben van, lépten-nyomon bottal ütik a nyomát, az aztán persze, hogy hálásan pislog erre a bárdra, mely előtte fénylik. Cseppet se számít, hogy ezt a költészetet kétszáz éve művelték, hogy a „költő” szóval olyanokat illettek, akikre különben emléktábla-avatásokon roppant büszkék a rétorok, s akik remélhetőleg jól szórakoznak a mennyekben.
Ezt nem kellene: a színvonaltalanságot magyarságnak nevezni.
„Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”, mondja egy szereplő Tamásinál. Amíg költőnek hitvány, magyar költőnek sem alkalmas, mondhatnám én. Nem attól lesz költő senki, hogy magyar, és ha folyton népszerűsítik, interjút készítenek vele és városnapokra hívják, még a végén más is elhiszi, hogy költő, nem csak ő.
