Én csak azt mondom, hogy a szótár minden szavát bemocskolták. Hogy a közép megszűnt, mert az orbániád hitté változtatta a szemléletet.
Ha végignézünk bizonyos szavakon, azt találjuk, hogy szépen hangzanak és sokan a magyarság alapszavaiként tekintenek rájuk, de mára teljesen megváltozott az értelmük.
Hála — ez például mit jelent ma? Az egész FIDESZ-vezérkar Soros-ösztöndíjas volt, mára meg nemcsak elfordultak attól, aki adta, hanem meg is támadták, naponta gyalázzák.
Köpönyegforgatás — ez még inkább tünetértékű számomra, mert a románság meghatározásaként használják sokan itt Erdélyben a gerinctelenséggel együtt. De ha Orbán békeközvetíteni megy, akkor az már természetesen diplomácia, és Bethlen Gáborra hivatkoznak. Vagy hogy valamikor azzal indított, „ruszkik haza!”, ma meg már egészen mást mond, miközben a ruszkik, mármint az orosz birodalom és birodalomvágy ugyanazok maradtak.
Háború — ez valaha azt jelentette, hogy egy ország nekiront a másiknak. Ma már ez sem azt jelenti. És hogy a náci Németország ugyanígy érvelt, mármint a saját megtámadását és veszélyben levését hozva fel önnön támadásai mellett, ez senkit nem érdekel.
Folytatnám, de unalmas lenne. A lényeg az, hogy kialakult egy új szótár, és ez a szótár egy hit szótára lett. Elkeserítő, hogy a hívők nem azért nem értik, amit mondasz, mintha nem értenék, hanem azért, mert Isten döntéseit sem vonhatjuk kétségbe.
Következésképpen megszűnt a közép. A Litera teljesen érthető módon nem akarta folytatni azt a vitát, mely Nyáry Krisztián bejegyzéséből indult, Kukorelly Endre válaszával folytatódott, aztán én is hozzászóltam, míg végül Kukorelly lezárta. De tragikus hangú végső befejező mondatomat – „A mi világunknak pedig régen vége van” – így értettem. A hívőkkel nem lehet vitatkozni, nem lehet őket meggyőzni semmiről. Nem követem Kukorelly fellépéseit, de amikor időnként belenéztem a műsorokba, azt láttam, hogy egy államtitkár eljön a stúdióba, és képtelenségeket beszél, cseppet sem zavartatva magát bárkinek az érveitől. Az egyik hölgy azt mondta a legnagyobb szerenitással, hogy ő lát gesztusokat a hatalom felől, mármint a másként gondolkodók irányában. Ugyan miféle gesztusokat lát vajon?! Csak pillantson bele Vidnyánszky Attila érzékeny megszólalásaiba.
Az új szótár az ellenzéket is megzavarta. Hosszú ideje diktatúráról beszélnek többen, bár persze vitatkoznak a helyes megfogalmazáson. Mindenesetre kétségbeesettek, szerintem joggal. Amikor azonban megjelenik egy értékelhető alternatíva, elkezdik bírálni, szidni, akár gyalázni.
Nos. Ha az, ami van, diktatúra, akkor nincs mit mérlegelni, csak kifelé menekülni. A már gyakran használt hasonlattal élve mindegy, ki húzza ki az embert a vízből. Ha viszont nem az, akkor mégiscsak meg lehet lenni benne, állás van és esetleg ösztöndíj, a kétségbeesés pedig végül is inkább érzelmes túlzás. Mindig vannak kiskapuk, mindig van merre menekülni. Becsapós látásmód, mert éppen azt nem veszi észre, hogy nincs merre.
Én is leülök beszélgetni akárkivel. Erdély apró világ, a magyar világ még kisebb benne, nincs is hova nézni, nem is akarok úgy járni-kelni, mint a túlfeszült lényeglátók. De véget ér a fröccs, a fesztivál, az akármi, és látom, hogy ugyanazt gondolja mindenki, aminek a hibáiról-bűneiről esetleg a lehető legjobb kedéllyel elbeszélgettünk, és még olykor egyet is értettünk. Itt a magyarság 1989 előtti elnyomása és az identitásvesztéstől való örök félelem ágyazott meg az új hitnek.
Megváltozott a világ abban az értelemben is, hogy mintha mindenben a pénz döntene. A kétezres évek első feléig még lehetett hinni magasztosabb dolgokban, például Közép-Európában, József Attila és Esterházy Péter Dunájában. Mára már nem lehet, nekem legalábbis nem sikerül.
Így látom én a világot. A szerelem hozott másfelé, de nem is volt már helyem ott, ahol éltem, úgy érzem. Mindig is szeretni fogom Erdélyt, de hát a szüleimet is szeretem, mégis nehéz beszélgetnem velük.
A szerző blogbejegyzése 2024. július
