Udvarhelyen voltunk, talán egy alapítvány megalapítása érdekében, s ott persze előadások hangzottak el, melyek mindenkor alkalmasak arra, hogy az ember kijöjjön a béketűrésből. Üdítőt szereztem, de nyitót nem, tébláboltam ott az üvegemmel. Kikapta a kezemből, odarohant egy ajtóhoz, a kilincshez ütötte a kupakot, kinyitotta az üveget, visszaadta, beszélt tovább.
Ilyen volt a viszonya az anyagához, a nyelvhez is: szinte érezted, ahogy faragja a mondatokat, a látásmódot, a rejtélyt. Soha nem a már meglévő, készen kapott dolgok érdekelték, hanem az, hogy hogyan nyúlhat hozzájuk, hogyan készíthet valami egyértelműből megfejthetetlent. A regényei is ezért vaskosak: véget kell érniük, de a történet nem ér véget, mert valahogy mindig elédalmahodik a titok. A Kő hull apadó kútba is tovább tart, mint Ilka halála, a Hollóidő is tovább, mint Fortuna Illésé. Valami olyan egészről van szó, amely nem belátható.
Nem is annyira hatalmas volt: erő áradt belőle. Valahogy egy volt azzal, amit írt. Nagyon ritkán érzem ezt különben, mert hiúság, pénzéhség, nagyravágyás sok mindenkit elsöpör vagy felzabál. Ő nagy összegeket is vissza tudott utasítani, ha úgy érezte, hogy nem üti a széle a hosszát.
„Pista bácsi” – tisztelettel vegyes szeretettel mondtuk ezt olykor egymásnak, Vince és Imre és én. Nem lehetett vita afölött, ami ő volt. A véleményünk eltérhetett, el is tért, de hát mégis csak úgy, mintha egy heggyel vitatkozna az ember.
Olykor valóban éreztem úgy, mintha a hegy mordult volna fel. Nem mindig tudtad követni, mit miért akar, talán ő sem tudta mindig, a hegy-ség erősebb volt nála is. De éppen ebben is ritka jelenségnek éreztem: képviselte a rapszodikusságát.
Így lesz ez mindig: ha netalán eltűnne a Fellegvár, számomra akkor is megmaradna. Hozzátartozott az életemhez, és ilyenkor csak a nyelv logikáját követve használja az ember a múlt időt.
Jelen van.
