„Valamikor régen – idestova már szinte negyven esztendeje – hazaérkezve az iskolából, táskámban levelet találtam. A levél elveszett, írója és a címzett még él. A levél baráti szövetségre szólította föl a címzettet, amit ő a maga részéről, szintúgy levélben, tüstént megfogadott.” Ez az első mondata Szász János Deák Tamásról szóló esszéjének, melyet Gyermekkortól — férfikorig címmel közölt az Igaz Szó 1976/7. számában. A lapban egy Székely János-írás is olvasható a tiszteletére, aztán egy elbeszélés és Vasile Voiculescu verseinek tőle származó fordítása. Még fénykép is készült róla — a Deák Tamás műhelyében cím az „XY műhelyében” rovat felé vezet bennünket.
Mindenesetre engem ugyanígy keresett meg a barátom egykor (ha nem is negyven, de huszon-esztendeje), ráadásul ugyanaz, akinek a hatására most a Don Juan-t olvasom. Ettől aztán az egész jelenség felelevenedett számomra, az esszék, melyeket olyan nagy élvezettel olvastam, az anekdoták (könnyű kitalálni: szerették a nők), és egy távoli bibliográfia Horváth Andor óráján, aki a vándortémákról tartott előadást, köztük Don Juanról is.
Aki, mármint Don Juan, mindig is érdekelt: régen a hiúság, ma már úgy látom, a bizonytalanság miatt. Megjegyeztem Ortega y Gassetnek azt a mondatát, amely az értelmiségi örök problematizására vezeti vissza a figurát. De talán még inkább tetszik a Mozarté és a Kierkegaardé, akit érteni sem lehet, csak közelíteni hozzá.
A regény szépen bomlik ki, s engem Camus Caligulájára emlékeztet, amennyiben az is egy értelmiségi fogadás: meddig lehet az embereket megfosztani a szabadságuktól, mikor ébrednek rá, hogy ezt teszik velük, s mikor elégelik meg? Deák Don Juanja azt vágyik megérteni, hol az Isten, és miért nem büntet. Szellemi életrajzának gyújtózsinórja, hogy rajtakapja a nővérét egy pappal: azontúl bűnbe viszi a nőket, és várja, hogy Isten lesújtson.
A könyv igazi csemege, főleg látszólagos naivitásai tetszettek, például amikor a „kis női csukákat” egy ismeretlen költőnek tulajdonítja. Don Juan értelmes, kalandvágyó, és nem cinikus: mindig tudatában is van annak, amit tett, törődik is a következményeivel, és együtt is érez az áldozataival. De „magasabb céljait” követi, és így mégsem törődik velük.
Tamás Gáspár Miklós a maga csípős okosságával észreveszi, hogy ez a demokratikus ember patriarchális és dzsentri – mint ő maga, lásd kolozsvári emlékeit, műveltsége lobogtatását és azt, hogy illemszabályok megsértésén mily mélyen fel tudott háborodni. Ezt én a legnagyobb nagyrabecsülés, sőt, szeretet hangján mondom, akárcsak Deák Tamásról ő: mindenki épít egy menedéket magának.
Deák Tamás, mint Szász Jánostól tudjuk, zongorázott és nyelveket beszélt. Így már jobban érti az ember, miért írt olyan remek esszéket Borgesről, Montherlant-ról, Dosztojevszkijről, Lampedusáról és másokról. Zsidó származású volt, és ugyancsak Szász János írja, hogy többször „lepofozták” őket a villamosról, szóval a határokról is lehetett tapasztalata, a fájdalomról és a kirekesztésről. Eleganciája (otthon is nyakkendőt és öltönyt viselt), úriembersége, zárkózottsága (erről Székely János beszél) védekezés is lehetett. „Honnan reméljünk magyarázatot, amikor nem tudjuk, mi az, amiben hiszünk? Az értelem vergődése kietlenebb, mint a léleké, és nincs hova fellebeznünk vele.” Don Juan képzelt sorain átcsap a személyesség forrósága.
Korán halt meg, 1986-ban. Időnként szinte hideglelősen reszketve teszem fel magamnak a kérdést: mi lett volna, ha életben marad? Már sohasem fogjuk megtudni, és mint ő maga mondja, válaszért sincs hova fordulnunk.
A szerző blogbejegyzése 2024. március 3-án.
Deák Tamás (Arad, 1928. március 23. – Budapest, 1986. január 24.) magyar költő, író, drámaíró, műfordító.
