A Transtelex cikke.

Ebben a vitában én nem tudom, mit mondjak. Illetve mi lehetne az, amit ne mondtam volna el már ezerszer. Úgy látom, hogy a kisebbségi magyarság az őrzések közössége. Anyanyelv, hagyományok, templomok és iskolák. Ennek megfelelően aztán az ellenségkép és a végtelen igazgatóságok és elnökségek rendszere is, a lendületes nepotizmusé. És mindig mástól várja a segítséget.

Ezek természetesen roppant éles áramvonalak, és mint Salat Levente is említi a cikkében, mindannyian emberek vagyunk, sokféle tapasztalattal, élménnyel és értékrenddel, különböző neveltetéssel. Ez a sok ember azonban elég nagy számban abban nevelkedik, hogy nincs elég joga, egy olyan országban él, ahol őt nem tisztelik, s ahol ő hiába olyan nagyszerű, mert a többség nem ismeri el – de nincs messze a megváltás, melyet majd az anyaország hoz el.

Ez tehát egy passzív, a fölény hitében élő massza, amely autonómiát követel, de esze ágában sincs autonómnak lenni, mert meg sem próbál úgy viselkedni, és minden panasza ellenére nincs is rászorulva. Magyarországról pénz érkezik, gyakran alanyi jogon, a hagyományőrzés és egyebek nevében, méghozzá egyre több.

Itt másnak, mint etnopolitikának, semmiféle esélye nincs, s azon belül lehet szociális és más programokat kezdeményezni. Mint szintén Salat írja, ha az RMDSZ mindent elér, akkor tulajdonképpen önmagát szünteti meg. Az egyetlen vízió az, hogy vagyunk, és lennünk kell.

Ez a látásmód könnyen odavezet, hogy más kisebbségek nem érdekelnek, legyenek bár etnikailag, szociálisak vagy szexuálisak: egy erdélyi magyar fehér, heteroszexuális, középpolgár. Akinek nincs pénze, annyit is ér – ez a rettenetes mondat úgy ment át a közegen, mint a kés a vajon. Keresztény is minden erdélyi magyar, el ne feledjem valahogy.

Én egy egyszemélyes párt tagja vagyok. Itt úgy képzeljük, egy magyar ember gondolkodhat bármilyen nyelven, szerethet akárkit, mert ez a magánügye, ha kiteregeti, akkor is; szeretkezhet akárkivel, lehet, mármint a magyar ember, koldusszegény vagy kőgazdag. Úgy képzeljük, hogy ahol él, ott nem a sértettségét kell megmutatnia, hanem önmagát, amilyen, olyannak. Hogy nem kell folyamatosan küzdenie.

A kereszténységét vagy a bármilyen hitét sem megmutatnia kell, csak élnie. Nem a bírálat fogja megszüntetni, hanem az egyetértés akolsága. A magyar nyelv, irodalom, zene, festészet, szobrászat, a magyar viselet és tetoválás és fazekasság nem a világ közepe, csak a szívünké.


Az etnikai politizálásról szóló vitában eddig a következő írások jelentek meg: