Colm Toibín azt mondta egy podcastban, hogy az író úgy tudja a legjobban megőrizni-fokozni a munkakedvét, ha nem kótyavetyéli el a szombatot. Ne találkozz a barátaiddal, ne ellenőrizd az emailjeidet, ne mosakodj – tette hozzá, nyilván viccből. Azt akarta mondani, hogy az íráshoz kikapcsolódás kell, a szónak nem a „szórakozás” értelemében, hanem abban, hogy ne foglalkozz mindazzal, amivel máskor szoktál, add meg a teret az írásnak, tett szabaddá a lelked.

Tegnap jöttem haza Kolozsvárról, és bár sokakkal találkoztam, nekem sikerült ez a teljesítmény. Egy hétig maradtam ott, noha eredetileg csak két napra mentem egy Bajor Andor-konferenciára. De csütörtökön úgyis vissza kellett volna mennem az Atlantisz harangoz című versmondó-verseny 24. kiadására, és Solymosi Zsolt, a vetélkedő szervezője meggyőzött, hogy maradjak.

Jól tette: olyan volt, mint egy kis vakáció. Minden bukaresti gondomat a hátam mögött hagytam, és vissza se néztem rájuk. A munkát összekapcsoltam az élvezettel: csütörtökön P. Lengyel József Bagolyvár című regényének új kiadását mutattuk be a Vallásszabadság Házában, és az eseményen megjelent Demeter Róbert, egykori osztálytársam, akiről az író Bütyök alakját mintázta, ha jól emlékszem. Arra viszont biztosan jól emlékszem, hogy Bobby volt az, aki a Száz év magány-t, a Száll a kakukk-ot, A 22-es csapdájá-t, a Herzog-ot a kezembe adta – szép barátság alakult ki közöttünk tizenegyedikben. Mesélt P. Lengyel Józsefről is, akinek a kisebbik fia, Tamás, fölöttünk járt egy évvel, gyakran láttam a folyosón.

Szóval Bobby eljött, ráadásul a lányával, aki valószínűleg valamivel kisebb, mint az én lányom, de mégiscsak kész kisasszony. Ott ült napszemüvegben és őszülő hajban, és annyira megérintett a jelenléte, hogy még egy szelfit sem jutott eszembe lőni vele. Arra gondoltam: hová lett az a harminchat év? Ha önéletrajzot írok, két oldalnál vége szakad – hová lett annyi év?!

Később egykori iskolámban is úrrá lett rajtam ez az érzés. Ellátogattam az érettségi tablónkhoz, bámultam az udvart. Régen mekkora volt, életre-halálra menő focimeccsek terepe! Ma meg már akkorka csak, mint egy zsebkendő, azt sem tudom, hogy fértünk el rajta annyian, hát még hogy szaladtunk!

Ezért is jó könyv a Bagolyvár, vagy az Emil és a detektívek, a Május 35., a Kétévi vakáció, és minden gyerek- vagy kamaszkönyv: az ember elmerül benne, és úgy érzi, még egyszer feltámadt valami, ami nem támad fel soha többé. Ezzel, a sohatöbbével, ő is tisztában van, mégis jólesik arra gondolnia, hogy talán mégsem.

Talán így, talán úgy: eltelt a fiatalság. Már csak a Bagolyvár-ban van meg.

Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2026. április 27-én.