Szobabiciklizés közben a Friedemann úr, a törpét hallgattam Victor Rebengiuc előadásában, s mikor az véget ért, átklikkeltem Réz Pál hangos memoárjának az utolsó részére.
Érdekes folyamat az egész. Mindkettőt milliószor hallgattam már, szeretek visszatérni hozzájuk. Rebengiuc zseniális színész ebben a műfajban is, minden egyes hangsúlya, rezdülése a helyén van. Réz Pál pedig pontosan olyan, amilyen szeretnék lenni: művelt, intelligens, legyintő és mégis szarkasztikus időnként.
Az arcok mellett a hangokért rajongtam mindig, mindkét „portrénak” nagy élvezője vagyok. Hogyan áll össze egy arc, hogyan bontja meg az orr, a száj, mit sugároz a szem, hol karcolja meg a tökéletességet egy anyajegy, hogy csak még szebbé tegye – és hol csuklik el a hang, hogyan zeng, mikor vékonyodik vagy vastagodik, mikor fogy el a levegő.
A szinkront ezért is utálom: az emberhez hozzátartozik a hangja, a színészhez hogyne tartozna hozzá! A jó szinkron olyan, mint a medve gyönyörű trófeája a szalonban.
Az elbeszélés és a memoár egyaránt a fájdalmat ábrázolja valamiképpen. Friedemann urat egyhónapos korában leejtette az iszákos dajka, Réz pedig hetvenévesen emlékezik, megemlíti, hogy „múlt héten elestem”, és gyerekkorától viselte egy gyermekbénulás következményeit. Friedemann úr sosem ismerte a szerelmet, pontosabban a boldogságot: gyerekkorában tetszett neki egy lány, ám az egy „normális” fiút választott, harminc évesen pedig beleszeret Gerda von Rinnlingenbe, de az asszony kikacagja, Friedemann úr meg öngyilkos lesz. Réz azonban nagyon is ismerte, hosszú házasságban élt imádott Klárijával, aki minden várakozás ellenére hamarabb halt meg, mint ő.
A párhuzam azért érdekes, mert Thomas Mann műve mintha azt mondaná, aki testi hibával születik vagy egy testi hiba csonkítja, az a boldogságot is elveszíti – miközben Réz Pál esetében, aki a nagyszerű Holmi főszerkesztője volt, éppen azt látjuk, hogy korántsem.
Igaz, ez Thomas Mann szélesebb világnézetéhez tartozik: mint Székely János fejtegeti egy esszében, nála, mármint Mann-nál, a művészet mindig valamilyen fogyatékossághoz tartozik: Tonio Kröger kilóg a szőke, magas németek sorából, Aschenbach akkor ér el a boldogság legmagasabb pontjához, amikor beleszeret Tadzióba, Adrian Leverkühn pedig, a hátborzongatóan gyönyörű Doktor Faustus főhőse, soha nem szeret senkit, és amikor megszereti az unokaöccsét, akkor a sátán elveszi tőle, s a zeneszerző megőrül.
Réz élő ember volt, nem élhetett elméletekben, de az biztos, hogy egész élete a művészet jegyében zajlott – különösen az irodaloméban, de lehet őt hallgatni a Youtube-on, amint Fischer Annie zongoraestjeiről áradozik. Vas István, Ottlik, Tamási, Tersánszky, Nagy Lajos, Zelk, Domokos Mátyás és mások barátja volt, egy fergeteges beszélgető, akivel grappát inni is az élet nagy ajándéka volt. Örülök, hogy többször is ihattam vele.
A művészet azonban szebb az életnél, abban az értelemben, hogy zártabb és kerekebb, főleg az ilyen klasszikus mestereknél, mint amilyen Thomas Mann. Friedemann úr továbbra is élhetne a nővéreivel, kávézgathatna és szivarozgathatna, és lemondhatna a boldogságról, hiszen már megtette egyszer. De Friedemann úr, a törpe, nem akar fele-fele alapon kiegyezni, ezért inkább a halált választja. Mann sok művének „tanulsága”, már ha van ilyen az irodalomnak, az, hogy a legfeltétlenebb boldogság csak a halálban tapasztalható meg, az élet kevés hozzá. Ugyan kit villanyoz fel az a „szigorú boldogság”, amely a Királyi fenség záróakkordja?!
Azért én kevesebbel is beérem: határozottan állítom, hogy amikor leszállok a szobabicikliről, élek és boldog vagyok. Ez azért nem semmi ebben az izgatott világban.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. augusztus 12-én.
