Oláhszentgyörgyön voltunk írótáborban, és a reggelihez kávét is hoztak. Már ha hoztak: olykor elfelejtette a kedves panziós hölgy, és nem kaptunk rögtön. Egyik reggel később érkeztünk, mint a többiek, nekik éppen akkor hozták. Kérnem kellett volna, készültem is rá, mégsem tudtam elmakogni: inkább felálltam az asztaltól, és külön kértem magunknak. Azt akarom mondani, hogy különféle gátlások gyötörnek. És mert igaziak, hát megmagyarázhatatlanok is. Ha egyszer úgyis azért jött oda, hogy kávét hozzon, én ugyan miért nem voltam képes kérni?! Ezért nem lehettem színész. Illetve nem egészen ezért: leginkább azért, mert folyton eszembe jut a testem. Mindenféle sávokon vannak gátlásaim, de a legkínzóbbak azok, amelyektől szégyellem, hogy borostám van, vagy hogy a körmeim hosszúak. Holott nem azok, csak én úgy szeretem, ha cseppet sem látszanak, ha tökéletesen egyvonalúak az ujjbegyemmel.
A test röstelkedése nem annak való, aki színész szeretne lenni. Úgy képzelem, színész az, aki egy pillanat alatt mássá képes válni, akárkivé, aki csak a játszótársa eszébe jut, vagy akire szükség van az illető darabban. Ahhoz azonban, hogy az ember megváltozzon, mássá váljon, az kell, hogy ne fékezze semmi, és ne zavarja az esetlensége. Az esetlenség nagyrésze mentális következmény. Márpedig engem mindig fékezett volna valami.
Az is bosszantott, hogy izzadok, és ettől szagom van, amíg Ema azt nem mondta, mindenkinek van szaga, nem kell annyira röstelkedned. Meg kell találni az egyensúlyt aközött, hogy tényleg bűzlesz, mint valami görény, mert hetek óta nem mosdottál, és aközött, hogy egyszerűen minden embernek más az illata.
Így nem lettem Othello vagy Liliom. Féltettem az arcomat, holott arra vágytam, hogy eltakarjam, sőt, elfeledjem. De úgy látszik, nem arra vágytam, csak azzal áltattam magam, hogy arra vágyom. Nem tudtam volna improvizálni, mert ragaszkodtam a kontúrjaimhoz, holott gyűlöltem őket. Azóta beléjük nyugodtam.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. május 26-án.
