Nemsokára hetvenöt éves lesz Kántor Péter. Milyen jó lenne, ha így lehetne kezdeni ezt a jegyzetet. De sajnos nem lehet: KP hetvenkét évesen, három évvel ezelőtt meghalt.
Külön büszke vagyok rá, hogy erre „csak úgy” emlékeztem: utánanéztem, tényleg 2021-ben halt meg, méghozzá július 21-én, három nappal a születésnapom előtt. Isten tudja, hogy segítenek az ilyen tudások, de segítenek mégis.
Viszont november 5-én született. Így jön ide, meg még sokféleképpen. Például onnan, hogy Bazsányi Sándor szépen írt róla az Élet és Irodalomban, amelynek Péter a szerkesztője is volt.
Szóval meghalt. Pedig nagy költő volt. Apró ember, óriási barna szemekkel. Valami őrült szenvedély áradt belőle, az értés vágya. Talán ezért írt annyi képről is: kutatta, hogyan lehet megfogalmazni a látványt, ami nincsen szavakban. Robbanékony volt és érzékeny.
Sokat gondolok rá, talán éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt. Mert a költészetében az a nagyszerű, ahogy könnyűvé tette a nehezet, dallamossá az élet prózáját, dúdolássá a kétségeket. „Minden tengerpart pararampa, és minden pararampa nyár”. A Kocsi-út az éjszakában című Ady-verset slágerségében elemezte, pedig annak a második szakasza kezdődik ezzel a sorral: „Minden Egész eltörött.”
Ha azt mondom, az ember érdekelte, nem valami közhelyet akarok megfogalmazni, hanem olyasmit szeretnék mondani, ami például Kosztolányira is jellemző. Nem félt a giccstől, mert az egész érdekelte. Csak egy olyan korban kellett-adatott élnie, amikor nehezebb elfogadni a giccset, mert az érzelgősség sok kegyetlenségbe sodorta az embert. Nehezebb azonosulni.
Képleírások, helyzetleírások, anyaleírások, szerelemleírások: életleírások ízesítik a költészetét. És minden bonyolult, az anya messze van, a szerelem gyűlölet is – a Szerelmes triptichon második részében leírja, hogyan mennek hangversenyre, az egyik szándékosan lassít, hátha elkésnek –, a helyzetek megviselnek, a slágereket olyan lemondva fütyörésszük. Ez a költészet bevon, behív, magáévá tesz, nem hagy magán kívül.
Minden megsebezte: ha boldog volt, csak így, ezzel a folytonosan lüktető sebbel tudott boldog is lenni. Kereste, megfogalmazta, megint kereste. Ha a Duna-parton sétáltunk, olykor a hidak is kitértek előle.
Kétezer, nagy fehér kutya – ez a címe az egyik szép versének. Így próbálta domesztikálni, amitől félt. Szívszorító igyekezet, nagy vers.
Így élnek a költők.
Demény Péter szövege elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. november 4-én.
Kántor Péter: Kétezer, nagy fehér kutya
em emlékszem, hogy mentünk át a hídon,
olyan sokszor mentünk már át a hídon,
ez nem számított eredetinek már,
csak egy valahányadik másolatnak,
át a hídon, vasárnap délután.
És máris a budai Dunakorzón
vonultunk, ismerős pár: te meg én,
otthon az ismétlések mezején,
alig néztünk egymásra, észre se
vettük, ahogy egyszerre lép a lábunk,
jobbra kopár gesztenyefákra látunk,
ilyenkor bal felől van a Duna.
Egyszer csak mint egy merész gondolat,
átsuhant kettőnk közt egy nagy fehér kutya.
Nagy, barna szemű, barna orrú, nagy,
lompos farkú, hullámos szőrű, nagy,
lassú futású, vékony horpaszú,
átfutott közöttünk hangtalanul,
csak akkor vettük észre, amikor
már előttünk járt, aztán visszafordult,
bevárt, igazodott a lépteinkhez,
nem törleszkedve, természetesen,
mint aki régről ismer, régről ismerem,
megörültem: valami jel nekem,
de te nem örültél úgy, gyanakodtál:
Mikor volt neked nagy fehér kutyád?
Sose volt neked nagy fehér kutyád!
Most biztosan nincs nagy fehér kutyád! −
De nem szóltál, csak néztük a kutyát.
Biztos elöl megy a gazdája, mondtam,
de az nem volt a gazdája neki,
hátrafordultunk, jött is valaki
vagy húsz méterre, közömbös alak,
egy kicsit lassítottunk, és a kutya is
lassított, felém fordította a fejét,
épp csak egy pillanatra, annyi se,
fölösleges volt várni, nem vitás,
fölösleges volt. – Ne menjünk tovább.
Megálltam elszívni egy cigarettát,
és a Duna felé fordultam, mint aki
most látja először, most látja csak,
a víz pedig olybá tűnt, mintha állna,
nem bontva zászlót, tippet sem kinálva,
hogy mi lesz eztán, hogy lesz ezután,
nem mozdult sehol semmi, elfogyott
a cigarettám is, csak ácsorogtunk
kétezerben, a nagy fehér kutya
nem messze tőlünk állt és várt, de szinte
ránk se nézett, csak úgy maga elé.
Ha bólintottam is, miféle tervre?
Tartotta közben a folyót a medre,
már nem is délután volt, koraeste
egy fára hirdetés volt kiszögezve,
na gyerünk, mondtam, gyerünk, mondtad akkor,
sietve átmentünk a túloldalra,
befordultunk az első keresztutcán,
még láttam, lassú tempóban megindult,
láttam, futott tovább a Dunakorzón
hangtalanul, nem lassítva le többé,
nagy fehér kutya, vékony horpaszú,
és mi a Ganz utcán, a Medve utcán,
és a Donáti utcán véges-végig,
fel a Halászbástyáig, s újra, ismét
tovább valahányadik másolatban
el a mindig délceg és mindig büszke
Szavojai Jenő lovas szobra előtt,
le a Várból, át a hídon, át Pestre,
a nagy fehér kutyát nem emlegetve,
mentünk, csak mentünk, csak mentünk
Kántor Péter: Megtanulni élni
Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája,
ledőltek a falak,
kinyíltak a kapuk,
s tapsolhatunk,
hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk,
nekünk legalábbis nem,
nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól,
a keresztünk alól,
a diktatúránk alól,
a fél életünk alól,
két kutya rohan egymás felé a mezőn,
farkuk győzelmi zászló,
orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke,
vajon mit találnak majd egymás hátuljában?
Akármit,
most már nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni,
megtanultam autót vezetni,
tudom használni a lemezjátszót, a telefonkártyát,
elboldogulok a mosógéppel,
egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű
csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat,
és ebből se származott semmi bonyodalom,
ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre,
lesíelek onnan egész jól,
nem mint a Zurbriggen, de egész jól,
szívós vagyok, ha szorgalmas nem is,
egyetlen hatalmas elszánással
meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat,
valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is,
épp élni ne tudnék megtanulni?
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
fokozatosan haladok
a kis dolgoktól a nagy dolgok felé,
annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet,
nem izgulok, nem idegeskedem,
nem vigyorgok fölöslegesen,
nem esem depresszióba,
nem, mert nem javít a közérzetemen,
és megtalálom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni.
Ha rám mosolyog egy nő,
nem kötöm vele össze rögtön az életemet,
ha szeretem, összekötöm,
mi történhet?
de ha szoros, meglazítom,
ha laza, megszorítom,
de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe,
tudatosan törekedni fogok néhány dologra,
hogy jól érezzem magam,
ne túl jól, de elég jól,
reggel kelek, este fekszem,
de nem túl korán,
olyasformán, mint most, csak tudatosabban,
amin nem kell, nem fogok változtatni,
kerülni fogom a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam,
szokásaim lesznek! – vannak,
de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk,
lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem,
láncot rá biztos nem,
az embereket szeretni fogom, de csak módjával,
de hogy fogom szeretni őket?
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem!
ha nem, hát nem,
készséges leszek, de ha kell, undok,
az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni!
persze mindent a kellő helyen,
erre nagyon oda kell figyelnem,
oda fogok figyelni,
hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns,
se túl őrült, se túl normális,
se arany középutas ne, az se!
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
nem leszek maximalista,
megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet,
de csak egy bizonyos határig,
az embernek legyenek határai!
lesznek – vannak,
Kelet-Európában nyugat-európai,
Nyugat-Európában kelet-európai,
ettől nem esem kétségbe,
nem bújok ki a bőrömből,
nem robbantom fel a világot,
én nem, sajnálom,
tudom, hogy ez opportunizmus,
de csak fokozatosan haladok,
előbb megtanulok élni,
és ha már megtanultam,
akkor is kerülni fogom a nagy szavakat,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
és nem öntözhetem tovább a yukka pálmámat,
akkor is azt fogom mondani a kedvesemnek,
hogy öntözze tovább a yukka pálmámat,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.
1990
Forrás: Litera