Nézem, nézem a közéleti publicisztikákat, és látom, sokan nem mernek azonosulni önmagukkal. Így végre megértem,
miért nem lesz Magyarországon soha forradalom.
Amikor a román kultúrába kerültem, sok minden megrendített. Hiába foglalkoztam vele, végül is mindvégig kívüle voltam, a magyar kultúra részeseként éltem és dolgoztam. Aztán Bukarestbe költöztem, egy román világ résztvevője lettem, és valósággal záporozni kezdtek rám a román kultúra jellegzetességei.
Az egyik, talán a legfontosabb: az azonosulás bátorsága.
A románok számára A gyertyák csonkig égnek: remekmű, míg a mi számunkra egyfajta érzelgős valami. Lehet, hogy igazunk van, de az is lehet, hogy egyszerűen félünk a kitárulkozástól, az őszinteségtől, attól, hogy azonosak legyünk önmagunkkal.
Ők viszont nem félnek a saját érzelmeiktől, ami abból is látszik, ahogy megszólalnak, gesztikulálnak, megérintenek, megölelnek. Míg mi folyton távolítunk az irónia módusza révén, mert úgy érezzük, az azonosulás éretlen lélekre vall.A kortárs közéleti költészetben nem is igen találok „azonosuló verseket”. Talán a Markó Béla szövegei állnak a legközelebb ehhez a műfajhoz, mert ő az Alkalmi vers a békéről címűben is egyértelművé tette, hogy kit ironizál, nem akart „középen” maradni. Ahogy Ady Endre sem akart soha — talán ezért zavar sokakat, és lepődnek meg aztán, hogy „igaza volt”.
Méltatlan időkben nincs „közép”.
Érdekes különben, hogy az a közéleti oldal, amely végig nagyon élesen fogalmazott, legyen szó bár antiszemitákról vagy bevándorló-ellenességről, magyar kormányról vagy háborúpártiságról, az az oldal, amelyet lehetetlen volt meggyőzni a lobogó tekintetű marketingforradalmárok káros voltáról, most hirtelen mérlegelni kezdett.
Magyar Péter csak ürügy a gondolatmenetem számára. Nem vagyok szerelmes belé, csak azt állítom kétségbeesett konoksággal, hogy aki folyton azt ismételgeti, hogy
Magyarország állapota szörnyű, agymosásnak van kitéve a magyarság, egyetemek szűnnek meg, mert szétverik őket, s egyre inkább „mindenki” azt mondja, amit a miniszterelnök, iszonyú pusztítás folyik
— aki tehát ezt mondja, és hisz is ebben, az nem mérlegel, hanem megragadja a szabadulás alkalmát.Gondolom, a mai túlinformált világ is tehet arról, hogy ide jutottunk. Tudtunk bármit is Tőkés László diktatorikus hajlamairól vagy a nőügyeiről? Nem tudtunk, mert 1989 Romániájában nem is tudhattunk. Azt tudtuk, azt viszont egyértelműen, hogy ami most van, borzasztó, emberhez méltatlan, ebben mi már nem akarunk élni. És a költők is tudták és közvetítették ezt, egy pillanatig se mondták, hogy ami azon túl van, az is csak egy kiábrándulás – vagyis nem mondták, hogy bár ez a világ szörnyű, a következő se lesz jobb; és még kevésbé, hogy csak akkor engedjük magunkat kihúzni a vízből, ha annak, aki kihúz, makulátlan a keze.
Azt hiszem, a gulyáskommunizmus legfőbb bűne az volt, hogy elhitette, mindent túl lehet élni.
Ennek következtében minden felháborodás műfelháborodásnak tűnik, fedezet nélküli apokalipszisnek, mérlegelő szenvedésnek. Önellentmondásnak.
