A múlt vasárnapi romániai elnökválasztás eredménye sokakat letaglózott. Voltak, akik korábban is figyeltek Călin Georgescura, voltak, akik nem – mint lenni szokott, ahogy telik az idő, úgy figyeltek egyre többen, legalábbis saját bevallásuk szerint –, de nem lehet tagadni, hogy egy egész társadalom ujjongott, illetve döbbent meg, s a nagyja azt kérdezte: ki ez?! Honnan került elő?!
Mindenesetre egészen más, mint Corneliu Vadim Tudor, akivel pedig össze szokták hasonlítani, és magát a helyzetet is a kétezres választásokkal, amikor is CVT Ion Iliescuval együtt bejutott a második fordulóba. Csakhogy a Nagy-Románia Párt már a forradalom után megalakult, akkor még nem indultak be a közösségi hálók, és minden „igazi” volt abban az értelemben, hogy az embernek meg kellett nyilvánulnia, hogy megfogalmazza magát.
Ma már nem kell megnyilvánulnia, legalábbis nem a valós térben. Különféle virtuális identitásokat vásárol össze, ott építi fel a kampányát és a személyiségét, és egyszer csak a porondra veti magát. CVT sokkal inkább az volt, akinek vallotta magát, mint CG, akiről a választások előtt a világon semmit nem tudtak sokan. Most sem tudjuk, kicsoda ő, mert túl keveset láttunk belőle.
Az azonban, amit láttunk, elég ijesztő. „Kereszténység”, „család”, „szuverén Románia”, „béke” – olyan szószedet ez, amely hátborzongatóan hasonlít a legionáriusokéra. A legionáriusok pedig gyilkoltak is, mindenféle lelkifurdalás nélkül: akibe Isten belehelyezte a bizalmát, az nem fog apróságokon fennakadni.
A politikai korrektség is nagy ellenség, nem beszélve az LGBT-ről. A császármetszés elvágja az Isten és az újszülött közötti zsinórt, COVID nincs, senki nem látta, az ember nem jutott a Holdra, a pepsis dobozokba pedig chipeket ültettek el a gonoszok. A víz nem H2O – ugyan mi az?! A víz: információ, azért palackozzák, hogy ne fejthessük meg az értelmét.
Ha ez a misztikus maszlag nem lenne, CG szótára megdöbbentően hasonlítana az Orbán Viktoréra. A magyar kultúrában nincsenek ortodox ködök, ez azonban nem jelenti, hogy ködök sincsenek.
Tegnap egy bukaresti konferencián beszélgettünk arról, hogy a magyar történetírásnak azért nem volt szüksége egy Lucian Boiára, azaz egy mítoszromboló történészre, mert jóval kevesebb mítoszt építettek fel maguk a történészek. Ez a nemes törekvés is az utóbbi évtizedek vívmánya.
Călin Georgescu egész pályája olyan, mint a hirtelen megjelenése – ebben is különbözik a magyar miniszterelnöktől, aki egy fiatal és reménykeltő párt elnökéből vált a sötétség lovagjává, Soros-ösztöndíjasból Soros György ádáz ellenségévé, világot járt emberből az egész világ megvetőjévé. CG a politika terén működött: a Környezetvédelmi Minisztériumban éppúgy dolgozott, mint a külügynél, s az AUR miniszterelnökjelöltje volt 2021-ben; 2010 és 2012 között az ENSZ-nél ügyködött mint az emberi jogokról és veszélyes hulladékról beszámoló raportőr, 2013 és 2015 között a Winterthur elnöke, 2015 és 2016 között ismét fontos ENSZ-beosztásban dolgozott; ennek ellenére nem volt az, aki rögtön az ember eszébe jut, ha romániai politikusokra gondol.
Még vasárnap este is, amikor barátainkkal a lehetséges eredményeket latolgattuk, Ciolacu, Ciucă, Elena Lasconi és Kelemen Hunor járt a fejünkben, róluk beszélgettünk. Aztán minden felrobbant.
Sokan azt mondják, most a parlamenti választásokra kell koncentrálnunk. Arra koncentrálunk, és elsején is elmegyünk szavazni. De nem lehet elfelejteni, mennyit ártott az országnak Traian Băsescu éppúgy, mint Klaus Iohannis, és az is megdöbbentő, hogy mennyire terjed a nagy szavak semmitmondásának varázsa, illetve az összeesküvéselméletek bűvölete.
Román barátaim azon hüledeznek, hogy okos, művelt emberek is esnek ezeknek az ostobaságoknak az áldozatául, olyanok, akiknek a szellemi tartása vitathatatlan. Sajnos, én tapasztaltabb vagyok náluk. Évtizedek óta győzködöm, akit csak lehet: attól, hogy harsányan bejelentjük Európa-ellenességünket, még nem leszünk sem magyarabbak, sem szabadabbak; attól, hogy „béke” virul ajakinkon, még háború van a szomszédban, amelyet igenis az orosz birodalmi vágy robbantott ki; attól, hogy manőverezünk, még nem vagyunk semlegesek, csak Európa páriái; attól, hogy egyetemeket teszünk tönkre, és most már az Akadémia vagyonát rabolgatjuk, még mindig szembe kell néznünk a bevándorlás kihívásaival, tisztességesek pedig sehogy sem leszünk.
Az ember azt hinné, mindez teljesen egyértelmű, ráadásul egy olyan nemzedék számára, amely egyre az okosság és a kultúra meg a tisztesség fontosságát bizonygatta. Ma is döbbenten állok: egyáltalán nem egyértelmű. Ahhoz még egyetem se kell, hogy a hálátlanságot hálátlanságnak, a lopást pedig lopásnak nevezzük. Nem nevezzük annak.
Nem juthatok másra, mint arra, hogy olyan hitek és félelmek borítják el az agyakat, amelyek nem kontrollálhatók. Sokan már attól, hogy „magyar emberek”, teljesen olyanokká válnak, mint egy David Copperfield-esten (az illuzionistára gondolok, nem Dickensre). Szolzsenyicin régi cikkét ajánlgatják, melyben „megmondta, hogy az ukránokkal baj lesz”.
A magyar kultúrában nem voltak ártalmas mítoszok, a helyük azonban megvolt: ezért történt, hogy bár Orbán az oltásra biztatott, a fundamentalizmus tele szájjal hódított a közösségben, mintha te mondanád meg az orvosnak, hogy rákos vagy, s nem azért mennél hozzá, hogy állapítsa meg.
A többit nem is sorolom, mert egész egyszerűen fáj.
Vasárnap – minden vasárnap – arra fogok szavazni, aki nem a sámános mormolásban, hanem a meggondolt gondolatban él. József Attilát idézem, és bízom abban, hogy képesek vagyunk választani.
