2011-ben jelent meg Zsigmond Andrea összeállításában a Címke-függöny. Tompa Gábor színházi magánszótára a csíkszeredai Bookartnál. Mint sejthető, ebben a rendező legfontosabbnak tartott szavait gyűjtötte össze a teatrológus. Érdekes könyv volt, új szemlélettel.
Új kötetében Boros Kinga is „megcímkézi”, sőt, meg is qr-kódolja az írásait. A Javítgatott kiadás alcíme „esszék színházról 2015-2024”, és azon töprengek, ugyan miért lennének „esszék”? Az írások ugyanis lábjegyzeteltek, hivatkozásaik több nyelven áradnak. De éppen ezért „esszék”: mert áradnak.
Boros Kinga talán a leglendületesebb erdélyi színházkritikus. Vagy inkább színházi esszéíró. Ezt úgy értem, hogy mint Zsigmond Andreának, neki is egyedi a látásmódja, ami természetesen azt jelenti, számomra is váratlan. Ismerem őt személyesen is, de amikor kézbe vettem a szép borítójú, érdekesen tördelt kötetet, rajta a szerző laza fotójával (Benedek Levente, Cseke Szilárd, illetve Sánta István Zsolt a ludasok), már tudtam, hogy ez „teljesen Kinga”. Akkor miért lepett meg?
Azért, mert Boros Kinga gondolkodása váratlanul éri az embert. Nem jutott volna feltétlenül eszembe, hogy a színházi világból eltűnt nőkről írjak, vagy hogy egy Három nővér-előadás kapcsán ne minősítsem a színészeket. Ő megteszi, mert nem arra figyel, amire én, vagy jobban figyel bizonyos dolgokra, amelyek fölött én elsiklanék.
És éppen ezért jó ez a kötet, holott az Esterházy-játék miatt eszünkbe juthat, hogy magasra tette a lécet. De eszünkbe juthat az is, hogy Esterházy felódázva-lerombolta Ottlikot, hiszen a híres goblen, amelyet úgy alkotott meg, hogy egy A3-as lapra leírta az Iskolá-t, egyben olvashatatlanná is teszi a művet. Nem beszélve az édesapjáról: a Javított kiadás már megjelenésekor nagy port kavart, érvek ropogtak az ellen, hogy valaki beszélhet-e így kedves szülejéről. Vagy szülőjéről.
Boros Kinga lázadó természet: nem fogadja el adottnak, amit lát vagy amit „tenni illene”. Ez nagyon helyes: túl gyakran tettük, amit „tudni illik”, és maradtunk abban, ami volt. Ha elolvasom például a Mit csinál a teatrológus? című tanulmányt, éppen úgy jóféle zavarba jövök, mint ha rálapozok a De ki fog megbaszni? című értekezésre. A szerző betartja, amit ígér: a lázadás ígéretéből lázadás lesz.
Az írások évek szerint strukturálódnak, sokkal izgalmasabb azonban úgy olvasni a kötetet, mint egy mozgó szellemi térképet. Boros tanít a marosvásárhelyi művészeti egyetemen, előadásokra, fesztiválokra és konferenciákra lohol, de elsősorban: gondolkodik. Kiforgatja, szétrakja a világot, hogy jobban szemügyre vehesse.
Például ír a Magyarosaurus Dacus nagyváradi előadásáról, amelyben már sokadszor dolgozhatott együtt az egyik legérdekesebb román színházcsinálóval, Gianina Cărbunariu-val, s az írás kérdéssel van teli, holott megoldásokat várnánk, megszerkesztett mintamondatokat és -replikákat.
Ez Boros másik nagy erénye: a kultúraközöttiség. A színház maga sok nyelv egyszerre, de a román színház más nyelvek, kódok sokasága, mint a magyar, s ezekhez járul még a számtalan szakirodalmi tétel: a körülfigyelés.
„Axióma: a színházkritikus legyen független. Se rokona, se ismerőse. Ne keverje a szakmát a magánélettel, mert azzal aláásná bírálói objektivitását, szakmai hitelét.
Nos, az erdélyi színházkritikusnak – színházi szakírónak, ahogyan sokan szívesebben megnevezzük magunk – bizony rokona, ismerőse a színész, a rendező, a szerző, a színházigazgató. Nem kell neki importálni a beágyazott kritika műfaját, mert eleve be van ágyazva, ez az ő identitása, ilyen keverék, ilyen queer. Beleszületik a színészcsaládba. Lakótársa lesz a rendezőszakos. Feleségül veszi a színésznőt. Elv-társra talál a másik szakmabeliben. Hogy a szeretőkről ne is beszéljünk! (Beágyazódás, OMG…)„ Ez áll a 11. oldalon. Egyrészt legyen, másrészt nem az, mert nem lehet az. Harmadrészt a célzott, csípős, mégis felszabadító humor. Angolosan, ahogy kell.
Nem arról beszél, hogy mi kellene, hanem arról, hogy mi van. Nem maszatol, de olykor brutális leltárt végez és mutat fel. Ezért is ”esszé”: nem fél a publicisztikusságtól, attól, hogy megváltoztassa egy város hangulatát. Holott például Nagyváradon nemcsak a kultúraellenes Bolojan működött, hanem egy zaklatott zongorista is, aki írásban ígérte, hogy nem megy a színházba.
Boros Kinga nem a színházi fellegekben él (vagy elefántcsonttornyokban, kinek hogy tetszik). Hanem itt, velünk, közöttünk, azon a kurva aszfalton. És ez nagyon jó.
