A közhelyek mindig történetekkel elevenednek meg.
Az élet csupa véletlen – ez bizony ordas nagy közhely. Ez a bekezdés azonban: „Ha akkor, ott az önképzőkörben nem lelnek tanyát a forró gyermek-álmok!… Ha Kincs Gyula nem közli le az első versem a Szilágy-ban! Ha Both István nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő Vajda-verset!… Ha Kerekes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monológját sírjam el magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyájában mosolyogva valaki! Ha… Millió ha… De mindennek úgy kellett jönnie ahogy jött…” – ez már Ady Endre.
És ha Erwin Kessler művészettörténész elmeséli, hogy Ion Țuculescu, a nagy román festő első kiállítását sokáig senki nem látogatta, amíg aztán Octavian Goga holttestét az Athenaeumban fel nem ravatalozták, és mindazok, akik kegyeletüket jöttek leróni, a festményeket is megnézték, míg végül a festő 120 ezer lejnyi összegre adta el képeit, ami a korban, a huszadik század elején jelentős összegnek számított – akkor ez a történet ismét csak a véletlenek sorsszerűségéről beszél.
Történetekben él minden. Aki a történelmet elemzi, annak is történetekből kell elindulnia, melyekhez később adatokat, információkat, dátumokat ragaszt, de végső soron kizárólag a tehetségén és a tisztességén múlik, hogy hogyan építi fel a történetet, amelyet aztán történelemnek nevez.
Pihenésül nyomozós sorozatokat nézek, s azokban is azt látom, hogy akkor kezd derengeni a megoldás, amikor a felügyelő képes összerakni egy logikus láncolatot – máskor ellenben éppen a logika viszi az árokba. A történetek, sajnos és hálistennek, mindenre jók.
Nemrég egy olyan fiú könyvét olvastam, aki meg szerette volna érteni az apját: ahhoz, hogy megértse, el kellett mesélnie a családja történetét az apja haláláig. Mindig azzal kezdjük, hogy történeteket mesélünk, és talán azzal is végezzük.
A történetekben újra felidéződik az, aki egykor volt, s akit szerettünk vagy akire valamilyen más okból visszaemlékszünk. A lelkifurdalás is történetekben árad felénk, és tulajdonképpen semmi sincsen történetek nélkül.
A rendezőnek is történetet kell mesélnie, még ha képekkel teszi is, és ha szétbontja a darabot, hogy újra összerakhassa, akkor is. És ha én úgy emlékszem valamire, ahogy, akkor nagyon nehéz lesz meggyőzni engem arról, hogy egészen másként történt minden.
A történet nagy kaland – talán ezért szeretjük annyira.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. április 28-án
