Az elsüllyedt múlt, amelyet manipulatív politikusok rángatnak vissza egyre-másra a jelenbe. Nemzeti trauma vagy nacionalista neurózis? Tény, hogy kollektív egészségünk érdekében jobb volna kigyógyítanunk magunkat belőle.
Ettől a Trianontól teljes mértékben megáll az eszem. Annyira nem akarjuk elfeledni a sérelmeinket, hogy szerintem magunk vakarnánk el őket, ha netán begyógyulnának. Valamitől, transzszilvanizmustól, Tamásitól, Dsidától, nem tudom, mitől, az terjedt el, hogy mi csak vérző szívvel vagyunk magyarok.
Örökölt és szentül vigyázott bánataink vannak. A nagyapánk még Magyarországon született, és mi mindenáron emlékezni szeretnénk valamire, amire nem emlékezhetünk. Emlékszem, egykor magam is milyen kizsinórozott szívvel daloltam, hogy „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom”. A folytatást mindenki tudja, ha pedig nem, megnézheti.
Bezárkózunk a nemzeti hagyományba, mint egy nagyszerű kötet címe mondja. Közben konzervativizmusban utazunk: azon veszekszünk, hogy a szobor nem úgy mutat, mint a modellje, száz évvel Duchamp után. Balettezünk és szavalunk trianonilag, elmerevülünk, mint az epileptikusok. Tudod, ki a kisebbségi magyar? Akinek a reggeli merevedés Trianonnál áll be.
Inkább kontraszelektálunk, rugalmazunk erkölcsileg, csak hajtogathassuk a magunkét. Inkább elhisszük, hogy semmi sem sikerülhet, mintsem egyszerűen élnénk. Már a teljesítmény sem lenne fontos, ha ez a bebetonozottság az ára.
Fognám Trianont, összehajtogatnám, és letenném a Dunára, menjen, amerre lát. Semmi nem lenne belőle: sem ez a fárasztó történelmi meccs a te nagyapád ölte meg az enyémet-jellegű őrültségekkel, sem a párhuzamos társadalom, amely sérelmezi, de óvja párhuzamosságát.
Nagy változás jönne, egy új világállapot.
Megjelent a Transtelex Vélemény rovatában 2023. június 4-én.
