Egy fekete, fényes kocsiból egy román pópa szól ki: „Merre tartják a körmenetet?” „Fogalmam sincs, én is keresek valamit.”
A kocsit nem azért említem, mintha valami sötét dolgokra utalnék: egyszerűen azért, mert egy polgárt láttam, egy embert, aki a Sfânta Parascheva zarándoklatot keresi. A hitnek – egyfajta hitnek legalábbis, és bizonyára a leggyakoribbnak – mindig egyházra, közösségre van szüksége, s a közösség a zarándoklatokban mutathatja meg magát a leginkább. A románok egyik Csíksomlyója Iași: olvasom, hogy húszórás sor alakult ki a szent maradványaira várakozva.
A hit mellett azonban ott a szekularizáció. „Annyira örülünk nekik, mint a kolozsváriak az untoldosoknak” – mondta nekem egy itteni szerkesztő. A városban sok a látogató, minden padon ül valaki, a forgalom kétségbeejtő, és ma talán még olyanabb lesz. De ha mindenki hinne, akkor senki nem mondaná, hogy ez már sok a jóból.
A hit mára archaikusnak tűnő rítusai körül kialakult a modern élet. Mindenki rohan, munkahelyre, iskolába, különórára, aztán vissza a város melletti nyugodt házába. Ebben a rohanásban éppen elég, ha a többi városival kell megküzdenie: a zarándoklattal már nem akar harcolni.
Valószínűleg éppen ez az oka annak, hogy a zarándoklat még működik. Egyfelől természetesen ott vannak azok, akik azokban az archaikus időkben maradtak, amikor mindent Istenhez viszonyítottak. Másfelől viszont ott lehetnek azok is, akik egyszerűen irtóznak ezektől a mai időktől, s ha élik is őket, szükségük van arra a levegővételre, amit ezt a heteken át tartó készülődő zarándoklat biztosít. Szükségük van arra az érzésre, hogy egy nagy közösség részei, amelyik hisz még Istenben, és meg is akarja mutatni, hogy hisz benne.
A román közösség archaikusabbnak tűnik, mert kevésbé rétegzett, mint a magyar: a pópa és a hívek között jóval kisebb a távolság. Sokan vakon hisznek benne, az utcán azonban egy a sok közül: nagy a szakálla, a köntöse hosszú és gyűrött, lobog végig a tereken. A szekularizáció kevésbé érintette meg, a felvilágosodáshoz is más a viszonya, mint egy katolikusnak például.
„Ha elmész oda, és végigcsinálod a szertartást, érzed, ahogy megérint a hangulat” – mondja egy másik barátom. Akik odamennek, azok azt szeretnék, ha egy pillanatra kívül kerülnének a mindennapi életen, de nem a halál révén. És bizonyára sikerül is nekik, hiszen azért jönnek el újra és újra, évről évre fáradhatatlanul.
