Isten látja lelkemet, hiszek a klímaváltozás rettenetes következményeiben, még ha persze remélem is, hogy nem olyan szörnyűek, mint amilyennek sejlenek. De éppen ettől, a reménytől foszt meg ez a kor.
„Idén augusztus elsejével elhasználtuk a Föld megújuló éves erőforrásait” – olvasom, és azon töprengek, mi lenne, ha nem naponta-óránként-percenként jönnének velem szembe az ilyen jellegű hírek. Akárcsak azok, amelyek különböző földrengésekről adnak hírt, hogy már ki se tudok úgy nézni az ablakon, hogy ne azon rettegjek, a szemben lévő tömbházat látom majd összeomlani – a miénknek állítólag nagy a földrengésvédő együtthatója vagy mije.
Túlságosan tájékozott vagyok, azt érzem. Mint a háborúk kapcsán: a kilencvenes évek elején zajlott a délszláv háború, természetesen arról is érkeztek hírek, de az akkori technikai lehetőségeknek köszönhetően csak a televíziós-rádiós híradókban, nem másodpercenként.
Ez a rettentő információzuhatag nem teszi lehetővé, hogy az ember rendesen végiggondoljon valamit, nagyon is lehetővé teszi viszont azt, hogy fokozatosan virtuálisnak érezze azt, aminél valóságosabb nem is lehetne. Egyre távolibbnak azt, ami nem vonatkozik közvetlenül rá (a háborúkat), és egyre közelebbinek azt, ami személyesen érinti (a klímaváltozást és a földrengéseket).
Ilyenkor – de talán mindenkor – az összeesküvés-elméletek hívői a legszerencsésebbek, hiszen nekik zárt, egyértelmű törvények irányította világ áll a rendelkezésükre. Klímaváltozás nincs, az csak a baloldal találmánya vagy fikciója, és valamiféle világuralom sötét céljaira állították elő. Bizonyára földrengés sincsen – nem néztem utána –, vagy ha mégis van, hiszen tagadni nehéz lenne, akkor a zsidók, az arabok vagy a vegetáriánusok gonoszsága folytán.
Szomorúan vallom be, hogy én nem vagyok ilyen szerencsés. Én egyszerűen csak félek időnként, máskor pedig valósággal rettegek. És nem tudom, miért nem lehet, hogy mondjuk hetente halljak csak a klímaváltozásról. Továbbra is elzárom a csapot, amikor nincs szükségem vízre, és továbbra is újrahasznosítom azt, amit re- kell ciklálni. A magam részéről mindent megteszek tehát, hogy ami még megváltozhat, az változzon meg. Attól, hogy folyton a fülembe sikítanak, nem fogok többet tenni.
„E kor nekünk szülőnk és megölőnk” – hangzik el a Pisti a vérzivatarban mottójában, és ez a mai kor is ilyen. Megszült, de nem hagy élni. Nincs az a zug vagy az a barlang, ahová elmenekülhetsz: ha netán elvész az internetkapcsolat, mindig akad egy jószándékú ember, aki belédzáporozza a híreket. Ezért gyűlöltem a sorokat még annak idején: soha nem lehetett nyugton lenni, valaki szüntelenül locsogott, és ha valaki van, akkor már valakik is lesznek, egyre többen.
Elhiszem, hogy klímaváltozás van, és hogy holnaputánra kiszáradunk. De miért nem lehet ezt a boldogtalan pillanatot csendben kivárni?
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2124. augusztus 5-én.
