Tőkés László évekig hallgat, aztán hirtelen, mindig a lehető legrosszabb pillanatban, felbukkan az árból. Most éppen ismét az autonómiát hozta szóba, holott ez az ötlet több sebből vérzik.

Először is, a román közvéleményben nagyon kevés az olyan ember, aki egyetért ezzel. Románia fiatal ország, alig száz év kapta meg mostani formáját, és még a legértelmesebbek, legnyitottabbak számára is vörös posztó minden és bármilyen autonómiáról szóló beszéd. Lehet sorolni a kivételeket, Tudor Duică és Sabin Gherman például közéjük tartozik, ez azonban nem jelenti, hogy létezik egy meglehetősen vaskos réteg, amellyel szóba lehetne állni.

Másodszor, a nemzetközi helyzet borzalmas. Az Amerikai Egyesült Államok élén egy ripacs csapkod, saját országa népét vadkatonákkal büntetve, és szüntelenül a békével riogatva, amelynek ő a legfőbb akadálya. Háború mindenfelé, és fenyegetés olyan helyeken is, ahol nincs még, szintén Donald Trump révén. Ebben a helyzetben szerintem nem tanácsos autonómiáról beszélni.

Harmadszor, a székelyföldi megyék, mint olvasom, a GDP egy százalékát termelik ki. Kötve hiszem, hogy ez kizárólag a román állam miatt történik így. Szerintem inkább azért, mert a romániai magyarság nagy része mentálisan Magyarországhoz kötődik, tőle vár mindent, legalábbis a vezető fejekben ez van. Nem véletlen, hogy Antal Árpád a Tiszára fogta a megemelkedett adókat. Még azt is a magyar kormány retorikájából kölcsönözzük, amit abszurdum onnan kölcsönözni.

Van valamilyen egzisztenciális árvaság-érzet a romániai magyarság egy részében. Ezt nyilván az 1989 előtti időkben szedte össze és erősítette meg, s azokban az időkben még indokolt is volt. Azóta viszont eltelt harminchét év: lett volna lehetőség váltani, annál is inkább, mert a valóság mégiscsak megváltozott. De ahogy sokan rávetették magukat a számukra Orbán Viktorban megtestesülő reményre, az is mutatja, mennyire kell egy „nagy testvér”, aki mindent elintéz: beszól a románoknak, beszól Brüsszelnek, háborúknak vet véget és hatalmasokkal tárgyal. Hogy mindebből semmi sem igaz, és végképp nem igaz abban az értelemben, hogy ettől bármi is megoldódna, azt az „annál rosszabb a tényeknek”-mentalitással védték ki.

Magyarország egy része viszont azt sem tudja, mit gondoljon, amikor a határon túli magyarok szóba kerülnek. Vagy folyton bokázó, pálinkázó, táncházas tömeget lát – ennek a látásmódnak az újabb kétségbeejtő példája a Magyar menyegző –, vagy valamilyen haszonállat-csordát, amelytől, mint Dobrev Klára szándékozik, bármikor meg lehet vonni a megszerzett jogot, elvégre „ezek” semmi egyébre nem jók.

A romániai magyarság elég hangsúlyos része sokat tett és tesz mindkét látásmód érdekében. Akkor kezdi magát igazán „magyarnak” érezni, amikor magyar állampolgárságot „kap”, mert akkor „visszakötik a köldökzsinórját”, ha viszont nem akarják „megadni”, akkor elárulva érzi magát.

Ha autonómiát szeretne bárki is, akkor meg kellene tanulnia egyedül boldogulnia, nem Bukarestet szidnia és Budapestet ajnároznia, mert ez éppenséggel nem autonómia, hanem függés. Olyan, mint a fiatalember, aki lázadozik a szülei ellen, és ajtókat csapkod, de folyton zsebpénzt követel.

Fel kellene nőnünk.

A szerző blogbejegyzése 2026. február 1-jén.