Két nagy író öleli egymást ezen a fényképen.
Díjat kaptak mindketten a budapesti könyvfesztiválon. Az egyik izlandi, a másik erdélyi magyar. Mindketten olyan írók, akik nagynak maradtak azután is, hogy először olvastam őket.
Minden pillanatban olvasok, és mivel gyorsan reagálok, fokozottan leselkedik rám a tévedés veszélye. Soha nem hazudok, de több könyvvel is megjártam, hogy lelkesen megdicsértem, aztán mára semmire sem emlékszem belőle. Leginkább hangulatok maradnak meg bennem, sokkal inkább, mint információk, a legtöbb kötettel kapcsolatban viszont sem egyik, sem másik.
Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiája és Visky András Kitelepítés-e két olyan regény, amelyben otthon tudtam érezni magam, szeretni tudtam és szenvedni, be tudtam lakni őket. Két olyan mű, amelyet nem felejtettem el. Két olyan szöveg, amelynek minden részletét imádtam, és ez a rajongás semmit nem kopott azóta.
A Kitelepítéshez persze több közöm van, itt lapul a bőröm alatt, a szememben, az agyamban, a szívemben. A szereplői egy részét ismertem, egy részét csodáltam. A regények esetében azonban soha nem a valóság számít. Mint a Sinistra körzet esetében, bár Bodor Ádám nagyon másként csinálja. De ott sem a valóság a lényeg, bármennyit mesélnek azok, akik ismerik a Radnai-havasokat. Ha egy kolumbiai mesélne az ottani falvakról, az sem változtatna semmit a Száz év magány-csodálatomon, ahogy Dosztojevszkij pánszlávizmusa sem csorbítja Karamazov-lelkesültségemet. Máshol vannak ők, mint a valóság.
Visky András is máshol van – mármint Visky András, az író. Ki tudta várni, hogy a valóság megerjedjen, és egy másik lényeggé változzék. Nem tudom, hogyan történt mindez, csak sejtéseim lehetnek, de az biztos, hogy évtizedek teltek ezalatt, „húsz esztendő búval és örömmel”, hogy a költővel szóljak. Vagy inkább ötven. Az idő és a személyiség alkímiájának köszönhetően a Kitelepítés: megtörtént.
A Közép-európai Irodalmi Díj nagyon jó helyen van. A Kitelepítés története igazi közép-európai történet, Kundera és Kafka, Esterházy és Kurtág, Steinhardt és Polcz Alaine levegőjében. Egy többnemzetiségű, többidentitású világ versben, a költészet tömör sűrűségével megzenésített nagyregénye. Nemcsak ez a hasonlat mondatja velem, hogy olyan, mintha Britten Háborús rekviemét hallgatnánk. Építészet, zene, költészet, vallás, végzet, hit és szerelem találkozik ebben a nagyszerű könyvben.
Visky műve fontos a magyar térképen is. Úgy érzem, igazi anyaga van, s ez látszik a megmunkáltságán, a formáján is. Egy történet, amelyet nehéz elmesélni, és mégis el akar mesélődni. Nagyon fent helyezkedik el, mégis megközelíthető, mert a legdarabosabb és legérzékenyebb lentből származik. Borzalmakról beszél, de nem ítélkezik, nem is a képmutatás fölényes megbocsátását képviseli. Teljes mértékben kimarad a magyar–román tengelyből, ha azt úgy értelmezzük, hogy az egyiknek mindig igaza van a másikkal szemben. Mint Nádas írja a Hazatérés-ben, nem szúrja le a mondatokat, mint Szent György a sárkányt.
Az ember olyan, amilyen: mindenesetre zaklatott, súroló zene. A regény azonban vitathatatlan, mert fölötte áll minden vitának.
Sok furcsa díj között ez egy igazi lélegzet.
