Ez a „nem itt él” is érdekes.

Gyerekkoromban és még egy kis ideig Magyarország valamiféle menedék volt, a remény, hogy bár a sötét Romániában nem vagyunk otthon, Magyarországon azért otthon lehetnénk. Olykor gondoltam az áttelepülésre, de mindig kényelmes voltam hozzá és tulajdonképpen gyáva.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy egy nemzethez tartozónak éreztem azt, aki Biharpüspökin innen, illetve aki Biharkeresztesen túl él, és megdöbbentem, amikor Debrecenben vagy Budapesten azon hüledeztek, hogy milyen szépen beszélek magyarul. Azt hittem, egyértelmű, hogy aki magyar, az magyarul beszél, akárhol él.

Azt hiszem, akörül forgolódom, hogy a „magyarországiak” egy része már akkor is kizárt bennünket, amikor még szó sem lehetett kettős állampolgárságról.

Számomra viszont nem érv ez a „nem is itt él”. Ugyanis annak ellenére, hogy valóban nem élek ott, és nincs is állampolgárságom, a magam szégyenének is éreztem, ami ott történt majdnem két évtizedig, és a magam örömének, ami tegnapelőtt.

Ez a „nem is ott él” különben nagyon hasonlít arra, hogy „megeszik a töltött káposztánkat”, amit az első kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt mondogattak, és ami nem kötelességekről és felelősségekről szól, hanem egyszerűen az irigységről. Elvégre ha valamelyik ottani lapban vagy kiadónál szöveget közlök, ottani törvények szerint adózom, és végső soron olyanok is hangoztatni szokták az ellenvetéseket (sőt, olyanok a leginkább), akik igencsak az Európai Unióhoz szeretnének tartozni, amelyben nincsenek határok, vagy jóval légiesebbek. Nem beszélve arról, hogy minden kormányt nagyrészt az ottaniak szavaztak meg, a határon túliak csak árnyalhatták a szavazást.

Furcsán alakult a magyar nemzettudat. A határon túli délibábos eszmék is megtették a magukét (hogy például Erdélyben vagy a Felvidéken vagy a Vajdaságban beszélnek a legszebben magyarul – gondolom, Nádasdy nagyokat röhögött, mikor ilyeneket hallott), s azok is egy láthatatlan határt húztak a két entitás közé.

„Aki magyarul ír, magyar író” – jelentette ki Radnóti Sándor A nagy mű Kertészről szóló adásában. Ilyen egyszerűnek kellene lennie mindennek, de sajnos mintha semmi nem lenne ilyen egyszerű: ez a mondat is azoknak szólt, akik úgy gondolták, Kertész nem magyar író.

Én magyar vagyok ebben a kontextusban, mármint abban, hogy tudok-e magyarul, és magyarnak érzem-e magam. Nem gondolom, hogy más nemzetek fiainál magasabb rendű lennék, de azt igen, hogy éppen olyan magyar vagyok, mint egy mosonmagyaróvári. Nem ott élek, ki tudja, ott fogok-e valaha, de nem fosztok meg senkit semmitől, és egy európai magyarság nagy harcosa vagyok, hogy már ilyen lendületesen fogalmazzak.

Egy nagyvonalú magyarság harcosa.

A most letűnt kormány sem az volt, hiszen fegyverként használta a kettős állampolgárság intézményét. De azt nem fegyverként vagy eszközként kell használni, hanem lehetőségként. Senki nem lesz „magyarabb” tőle (ugyan mit is jelent ez, hogy lehet az ilyesmit fokozni?!), és senki nem lesz „belülebb”.

Megértem azokat, akik a határon túlról származott kultúrkomisszároktól féltik az országot, de éppen ők mondják, amikor csak tehetik (és jól mondják), hogy nem szabad általánosítani. Ők csak a saját nevükben voltak gazemberek.

Mi, többiek, tartsunk össze.

A szerző blogbejegyzése 2026. április 14-én.