Én a korrupciót egészen korán megtapasztaltam. Vagy a hatalommal való visszaélést.
A Brassaiban nagy, szurkolós focibajnokságok voltak. Mindenki lejött, aki nem focizott, hogy azoknak szurkoljon, akik viszont fociztak. Versikéket rögtönöztek, azokat kiabálták, amikor leült a meccs.
Volt egy csodálatos X. C.: Kuli, Vincze Zoli, Lázár Csaba, Kozi – ma is remegek, ha rájuk gondolok. Akkor azonban valami porszem került a gépezetbe: a zord matektanárnő nem hagyta, hogy játsszanak néhányan – oszijuk is volt. Erre a XII. C vezetni kezdett.
Amikor már nagyon vezetett, 2-0-ra talán, a lányok elkezdtek könyörögni. Tanárnéni, kééérem! A tanárnőnek sem volt kőből a szíve, csak vasból, ezért aztán engedett. Kuli és Vézé beállt, és megkezdődött a X. C reneszánsza.
Igen ám, de már nem sok volt a mérkőzésből. Egy gólt lőttek ugyan, de attól még kieshettek volna. A tizedikesek elkezdtek könyörögni a bírónak – az is diák volt, csak egy másik tizenkettedikes. Hát hosszabbított még. Lőttek egy újabbat. Akkor megint könyörögni kezdtek. Már nagyon kilógott a lóláb, mondhatni már csak a lóláb volt, de a bíró hosszabbított. Az egyik XII. C-s megütötte, erre kiállította. Mély igazságérzet dolgozott benne.
Végül a X. C rúgott még egyet, és nyert. Akkor a bíró is úgy érezte, hogy most már vége lehetne, mielőtt a szülők kétségbeesetten keresni kezdenék a magzataikat. Lefújta.
A XII. C tiltakozott, azzal fenyegetőzött, hogy a tornatanárhoz fordul. Nem tudom, mi lett az ügy vége, gondolom, a szokásos: ha az áldozat pórul jár, az a béke ügyét szolgálja. A lényeg nem is a tiltakozás eredménye, hanem az a kosz, amit magamon éreztem akkor, holott nem tehettem róla. És ami annál súlyosabb volt, mert az a diákbíró nem kapott milliókat, egyszerűen a számára rokonszenvesebbeknek engedett.
Azóta tudom, mi a korrupció.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2026. július 13-án.